Shock!

Michael Kiske, Ronnie Atkins, Eric Martin, Sascha Paeth és még sorolhatnám. Igen illusztris névsor: olyan arcok, akik akár egy szál önmagukban is elegendőek lennének ahhoz, hogy elcsábítsanak bármelyik budapesti klubba. Ha pedig egyszerre, egy színpadon állva leshetők meg, az tényleg kihagyhatatlan lehetőség, így annak ellenére is egyértelmű volt, hogy április 4-ét a Barba Negrában töltöm, hogy férfiasan bevallom: soha egyetlen Avantasia-lemezt sem hallottam elejétől a végéig. Persze az anno komoly szenzációként berobbant első korong dalaiba belefutottam itt-ott, de az illusztris közreműködők ellenére valahogy mindig elkerültük egymást Tobias Sammet gyermekének aktuális produktumaival.

Pontosan ezért előzetesen kissé fáztam is a beharangozott monstre programtól, lévén három óra adott esetben még legnagyobb kedvenceimből is sok lehetne, lelki szemeim előtt pedig már láttam magam, amint 70 perc után óhatatlanul és egyre gyakrabban tekintgetek az órám felé. Ilyenről azonban szó sem volt, legnagyobb meglepetésemre ugyanis annak ellenére sem utam egy percig sem az Avantasiát, hogy 200 percet felülről súroló programjukban talán három vagy négy dal tűnt ismerősnek. Ennek egyik oka az, hogy láthatóan mindenki baromira élvezi ezt a projektet, másodsorban pedig tényleg nagyon komoly társulatot trombitáltak össze a turnéra.

Elsőként közülük az a Michael Kiske érkezett, akit majd két évtizedig a komplett metal színtéren is hiába kereshettünk, nemhogy Magyarországon, ahol a '80-as évek vége óta nem járt. Igaz, első ránézésre úgy tűnt, valamelyik biztonsági ember tűnt fel véletlenségből a színpadon, a kopasz, kissé megpufisodott forma azonban még mindig óriási hangot rejt. Ahogy megszólalt, rögtön jött a Keeper-élmény (az Avantasiától ugye eleve nem áll messze a korai Helloween zenei világa), és tulajdonképpen ha más kultikus figurát nem is láthattunk volna aznap, már megérte volna eljönni. Bár Michael jobbára a kifejezetten magas énektémákról híres, számomra a középtartományban elővezetett, bársonyos, jellegzetes énekdallamai jelentették a legnagyobb élményt. Borzongató volt hallani őket. És ha már kultikus figuráknál tartunk: Kiskét az a Ronnie Atkins követte, akivel szemben a cimboraság ellenére Tobiban láthatóan a mai napig tán a legmélyebben van meg a rajongó-attitűd. Ahogy Atkins lesétált a színpad közepén elhelyezett lépcsősoron, egyértelműen látható volt, amint Tobias átadta neki a terepet, és annak ellenére tisztelettel visszahúzódott, hogy az Avantasia elsődlegesen róla szól, ő a főnök.

A főnök pedig arra is odafigyelt, hogy a vokalista sztárvendégek mellett a zenei szekciót se akárkik alkossák. Sascha Paeth és Miro jelenléte már eleve komoly szintet adott a zenei oldalnak. Későn érkezettek kedvéért elárulom, hogy Paeth eredeti csapata, a Heaven's Gate egyike minden idők számomra legjobb tíz heavy metal-bandájának, Miro meg jószerivel mindenkivel dolgozott már, aki számít az európai színtéren. Mellettük a szép lassan gitárosként is igen komoly reputációt begyűjtő Oliver Hartmann pengetett, meg persze énekelt is viszonylag sokat, ha már Bob Catley valamely ismeretlen okból kifolyólag lemondta a bulit. Annak ellenére, hogy Hartmann remekül gitározta végig az estét, jobban örültem volna, ha Tobi szólóénekesként számít rá, különleges, bársonyos hangját ugyanis az At Vance óta szeretem, de szólólemezein azt is bebizonyította, hogy az AOR is nagyon fekszik neki. És ha nem lett volna már így is elég erős a vokális oldal, Tobi állandó háttérénekesnek elhívta még Amanda Somerville-t, illetve a számomra eleddig teljesen ismeretlen Herbie Langhanst, aki a Sinbreed nevű formációt erősíti civilben. Ők hárman önmagukban is elvittek volna bármilyen metalkoncertet, itt azonban nem rájuk irányult a reflektorfény, hanem a fáradhatatlan Tobiasra és egymás után érkező sztárvendég-barátaira.

Szerencsére egyértelműen lejött, hogy egyik meghívott sem csupán bizniszként tekint az Avantasiára, hanem igazán élvezi a projekt minden pillanatát: végig kötetlen és családias volt a hangulat zenei gegekkel, viccekkel (a legendás német humor, ugyebár...) és egy rakás mágikus pillanattal. Mert abban tagadhatatlanul van valami igazán különleges, amikor Jorn Lande és Eric Martin énekel duettet egy alapvetően totál németes karakterű heavy metal nótában. Még úgy is, hogy Martin hosszú sáljában és tornacipőjében totális kakukktojásként eléggé kilógott az Avantasia-miliőből. Ráadásul technikája is teljesen más, mint Tobié vagy akár Jornné, épp ezért bizonyult igazi különlegességnek az ő szerepeltetése. Valódi jutalomjáték volt az övé, ahogy Ronnié, Jorné vagy Michaelé is, a munka dandárját ugyanis Tobias végezte. Annak ellenére, hogy ha szigorúan vesszük, Sammet nem feltétlenül játszik egy ligában a vendégénekesek egyikével sem, mégis úgy gondolom: hatalmas tisztelet jár neki azért, amit ezen a turnén nyújt. Ő volt ugyanis az, aki a 200 percet gyakorlatilag 90 százalékban a színpadon töltötte, azaz melózott addig is, amíg a többiek a backstage-ben szusszantak. A meglehetősen sűrű és hosszú turnéprogramot tekintve pedig mindezt estéről-estére végigtolni hatalmas megterhelést jelenthet, egyelőre azonban szerencsére simán bírja a dolgot.

A nem kiemelkedő, de teljesen rendben lévő hangzással megtámogatott buli nagyjából második órájának vége felé lehetett, amikorra az Avantasia végleg meggyőzött, hogy feltétlenül pótolnom kell eddigi mulasztásomat. Bár az első két, talán leginkább közönségkedvencnek nevezhető album zenei világa meglehetősen távol áll tőlem, a későbbi, szerteágazóbb, a koncerten hallottak alapján számomra izgalmasabb muzsikát rejtő korongokat szépen be fogom gyűjteni. Addig pedig nyugodtan jöhet még pár Avantasia-koncert, akár háromórás programmal is!