Shock!

A The Joystix fellépésével egy probléma volt, a túl korai kezdés, ami miatt sokan lemaradtak róluk, de ezt leszámítva korrekt módon nyomultak. Nem láttam még korábban őket élőben, így aztán kíváncsi voltam, mit produkálnak, az összkép pedig határozottan megnyerő volt, pláne annak fényében, hogy ezt a vonalat a magyar bandák valamiért sosem tudták igazán átérezni. A Joystix ezzel szemben görcsmentesen, természetesen, a megkívánt punk’n’rollos lazasággal adja elő magát a deszkákon, nem csoda, hogy a nyugat-európai klubokban is képesek sikert aratni. Talán az énekdallamokon lehetne valamit színesíteni, de ez már csak kötözködés a részemről, mert abszolút egyben volt a produkció.

Utóbbi a svéd Skillerről is elmondható, de hiába zenéltek feszesen a pofátlanul fiatal muzsikusok, a zenéjük ettől még totálisan érdektelen műanyag valami maradt. A korszerű poszt-hardcore-os, emós megjelenéshez totálisan kiszámítható, hol üvöltözős, hol a rózsaszín giccsességig dallamos panelekből felépített zene társult, de hiába igyekezett eladni a produkciót az óriáscsecsemő benyomását keltő énekes, ha egyszerűen kongott az ürességtől az egész műsor. Attól, hogy a gitáros női blúzt és szemkötőt visel, még semmi sem lesz jó. Nicke Borgék helyében inkább valami hozzájuk hasonlóan dögös svéd rockbandával társultam volna össze a technikailag tagadhatatlanul jól zenélő, de még éretlen Skiller helyett.

Nem tudom, mi történt Magyarországon az elmúlt két évben, de a Backyard Babies most láthatóan jóval népszerűbb, mint első budapesti fellépésük idején: legalább kétszer annyi ember – bő háromnegyedház – gyűlt össze az A38-on, mint legutóbb a Millenárison. Ráadásul a közönséget elnézve itthon is kinevelődött egy olyan generáció, amelyik már tényleg csak hírből ismeri a ’80-as évek glam/sleaze színterét, hiszen tagjai még a Guns N’ Roses fénykorában is legfeljebb bölcsődébe jártak, ha egyáltalán, mégis kajálják az ilyen típusú muzsikákat. Nem mernék ebből messzemenő következtetéseket levonni a jövőre nézve, de az egészen biztos, hogy elég nagyot fordult a világ a Backyard Babies tíz évvel ezelőtti berobbanása óta, amikor ugyebár egy Mötley Crüe vagy urambocsá’ Poison póló a nagy sznob köztudatban egyet jelentett a múltban élő lúzerséggel…

Mivel az augusztusi szegedi fesztiválbulit ki kellett hagynom, nem kell különösebben részleteznem, mennyire örültem, hogy Dregenék ilyen gyorsan visszajöttek hozzánk, ráadásul pont ide, a 2006-os koncerttel ugyanis egyetlen problémám volt: a steril, rossz akusztikájú helyszín. A hajón viszont végre teljesen átjöhetett a svédekben rejlő minden mocskosság, amit csak tetézett, hogy az aktuális lemez is harapósabbra, agresszívabbra sikeredett, mint a legutóbbi. Nem tököltek sokat, két baromi erős új nótával (The Ship, Come Undone) nyitottak, majd jött a People Like People album nagy slágere, a Dysfunctional Professional, a szintén friss Fuck Off And Die és a Brand New Hate. Ha létezik elementáris kezdés, hát ez bizony az volt a javából… A Brian Johnson-szerű melóssapkát viselő Nicke ugyanakkor később sem dumált túl sokat, így tulajdonképpen megállás nélkül sorjázhatott a Backyard Babies életmű legjava.

A csapat igazi frontembere amúgy sem Borg, hanem a hiperaktív, higanymozgású Dregen, aki persze most is szakasztott úgy néz ki, mintha csak valamelyik 20 évvel ezelőtti hollywoodi klubból ugrott volna elő. Igazi adrenalinbomba a figura, láthatóan nem nagyon képes visszafogni magát a színpadon. Ezúttal még az egyre kövérebb Johan Blomqvist is többet mozgott, mint legutóbb, a két hajfonattal nyomuló, ősemberszerű Peder Carlssonról pedig csak élőben derül ki igazán, mennyire húzós dobos. Magyarán szólva a négyes ritka módon együtt van, nemcsak remek dalokat írnak, de óriási fazonok is. Tényleg rejtély, miért tartanak még mindig a klubbanda szinten Svédországot leszámítva…

Mivel legutóbb is elreszelték az épp futó anyag legjavát, nem lepett meg, hogy most is bőkezűen válogattak az idei albumról, de ezt egy cseppet sem bántam. A rendes programot záró Nomadic például úgy is hatalmasat ütött, hogy közvetlenül előtte a Highlights és a Look At You kettőse szólt a ’90-es évek egyik legizmosabb rock’n’roll mesterművéről, a Total 13-ről… Még a ráadást nyitó, Nicke által egyedül elpengetett Saved By The Bell lassúzása is tökéletesen illeszkedett az amúgy koffeintúladagoltan lendületes ritmusú programba, bár kétségtelen, hogy az ezt követő Minus Celsius – Bombed duóra már ők sem nagyon tudtak volna mivel gombot varrni.
Ebben a koncertben bizony nem volt hiba, a Backyard Babies simán konfettis, agyeldobós pénteket csinált egy szürke, hóesős, lehangoló hétfőből, amit ugye nem lehet eléggé értékelni. Nem lenne rossz legközelebb valami nagy banda előtt megnézni őket, az AC/DC vagy a Guns N’ Roses már csak a stílus miatt is adná magát. Persze saját kiadású lemezzel, teljesen önálló lábakon erre minimális az esély, de álmodozni azért lehet, nem?