Shock!

Az előzenekarokat ilyen-olyan okokból csak foszlányszerűen láttam, így aztán inkább sem a Penalty Kick, sem a Mantra, sem a Cadaveres produkcióját nem részletezném, mert nem lenne korrekt. Majd legközelebb.

Ahhoz képest, hogy 3 éve a feloszlásukkal volt tele a metal média, a Biohazard elég gyorsan birtokba vette a világ koncertszínpadait így újfent. Nyilván rájöttek, hogy ha nem is akkora sztárok már, mint 14-15 évvel ezelőtt, még mindig ez a legjobb dolog, amit csinálhatnak (erről persze Evan „Spider Jones” Seinfeld lehet, hogy másként vélekedne, de őt sem lehetett túl nehéz meggyőzni a folytatásról). A brooklyni négyes persze mindig is legendásan balhés zenekar volt, így aztán nem is lepődtem meg, amikor már a nyitó Shades Of Grey alatt látszott, hogy valami nem tetszik nekik. Különösen az alaposan lefogyott Evan üvöltözött idegesen a technikusok felé, majd miután befejezték a színpad előtt hatalmas beindulást okozó klasszikust, a közönségnek is megmagyarázta, mi a baj: nem hallotta magát rendesen. Némi tekergetés és állítgatás után a csapat csapkodva levonult a színről, mondván, mindjárt visszajönnek.

Nem állítom, hogy ez volt a legkellemesebb koncertkezdés, amit életemben láttam… Pár percen belül persze már újra zenéltek, de Evan továbbra is folyamatosan üvöltözött, csapkodott meg csekkcsekkezett, aztán egy idő után belefáradtak, és egy időre le is kapcsoltatták az összes monitort. A teljes probléma csak a műsor második felére oldódott meg, de addigra a jó Spider már alighanem átesett egy lábon kihordott szívinfarktuson, a legkritikusabb pontokon már egyenesen Billy Graziadeinek kellett lenyugtatnia. Aztán utólag kiderült, hogy a koncert előtt sem a zenekar, sem a roadok nem jöttek ki rendesen beállni, vagyis fogalmam sincs, miért lepődtek meg azon, hogy sem a basszuskontroll, sem Bobby Hambel gitárja nem úgy szólt, ahogyan azt ők előzőleg maguknak elképzelték. Na mindegy…

Aki a fentiek alapján azt hinné, hogy a Biohazard valami olyasmit művelt az E-Klubból Diesellé avanzsált népligeti izzasztószauna mélyén, mint annak idején a Korn a Szigeten, nagyot téved: a koncert még a technikai gebasz sajátos és kissé túlpörgetett kezelése ellenére is hatalmas volt, pontosan olyan, mint ami ettől a csapattól elvárható. Mivel a turné a klasszikus felállás 20 éves szülinapját hivatott ünnepelni, természetesen csak az első három lemez anyaga volt műsoron, vagyis a Biohazard legjava, kivétel nélkül olyan nóták, amik a ’90-es évek első felének abszolút meghatározó, trendcsináló szerzeményei közé tartoztak. A nézőtéren ehhez mérten elementáris hangulat kerekedett, a saccra úgy 800 ember eszét vesztve ugrálta és üvöltötte végig a teljes bulit, nyilván ennek is része volt abban, hogy a végére már Evan is megenyhült. What Makes Us Tick, Tales From The Hard Side, Survival Of The Fittest, Black And White And Red All Over, Chamber Spins Three (!), Five Blocks To The Subway és a többi – az én korosztályom, vagyis az alulról vagy felülről a harmadik iksz környékét taposó generáció számára ezeknél a címeknél aligha kell többet mondani.

A legnagyobb attrakció a csont nélküli best of program közepette persze nem is lehetett más, mint Bobby, a poklok legmélyéről visszatért gettóharcos, kapott is nagy-nagy kórust a buli elején és végén, ami láthatóan hihetetlenül jól is esett neki. A gitárjátéka ma is ugyanolyan mágikus, mint másfél évtizeddel ezelőtt, nem kis szerepet játszott abban, hogy a csapat ilyen sokra vitte annak idején. Nélküle is jók voltak, de azért vele az igaziak, ez nem is lehet kérdéses. Aki már látta élőben a Biohazardot, vagy akár csak koncertfelvételeket tőlük, pontosan tisztában lehet vele, mennyire intenzíven adják elő magukat: Billy és Bobby megállás nélkül szántották a deszkákat, ráadásul Hambel még azokat az utánozhatatlan tengely körüli pörgéseket is olyan intenzitással hozta, mint annak idején a klasszikus klipekben. Öröm volt nézni, akárcsak a gyakran a hangfal tetején egyensúlyozó Billyt. Evan a rosszkedve miatt inkább csak alapjáraton hozta magát, és a gépezetet hátulról összetartó Danny Schuler sem csinált semmi extrát azt leszámítva, hogy a rá jellemző lendülettel hegesztette a ritmusokat. A hangzás kívülről egyébként egyáltalán nem volt gáz, bár az E-ben (bocsánat, nekem ez a hely már mindig E-Klub marad) sem igazán hallottam még tökéletesen megszólaló rock/metal koncertet. Mindenesetre bőven az élvezhetőségi küszöb felett jártunk.

Mivel ez a klub lényegesen kisebb hely, mint a PeCsa, ahol Evanék az eddigi három alkalommal játszottak Budapesten, olyan tumultuózus színpadi tömegjelenetekre nem kerülhetett sor, mint a korábbi bulikon, de azért – a Biohazardtól megszokott módon – most is dögivel keveredtek fel rajongók a színpadra, akadtak impozáns vetődések és szörfölések is, bár a prímet azért Billy vitte, amikor ő maga is beugrott, hogy a kezeken fekve gitározzon egy kicsit. Itt vedlettem vissza tényleg a Headbanger’s Ballt néző 14 évessé… A Punishment és a Hold My Own kettőse parádés zárás volt, de a végén még visszajöttek egy csatakos és pörgős How It Isre, ahol már tényleg olyan lett a hangulat, mint valami ereszdelahajamba torkolló osztálytalálkozón. Tudomásom szerint utána már a színfalak mögött sem volt különösebb balhé, lenyugodtak a kedélyek, szóval minden jó, ha a vége jó, jöjjön az az új lemez a klasszikus felállástól. De még inkább jöjjenek legközelebb is, ha Európában járnak, mert ma is simán ott vannak a legtöményebb koncertbandák között.