Shock!

Közösen turnézik Európában a Halestorm és a Black Veil Brides, a körútnak pedig szerencsére magyar állomása is volt, méghozzá a Papp László Arénában. Míg azonban a többi állomáson a Halestorm volt a headliner, és a Black Veil Brides kapta a special guest státuszt, nálunk valamiért fordítottak a sorrenden, azaz Andy Biersackék zárták az estét. Mint utólag kiderült, szerencsére.

A nyitó produkció a Mothica névre hallgató énekesnő, születési nevén McKenzie Ellis volt, aki egy dobossal és egy gitárossal kiegészülve, trióban lépett fel. Mindez persze azt jelentette, hogy rengeteg minden ment gépről (többek között az összes vokál, valamennyi basszustéma, illetve a szólóének egy része is), de a rockos elemekkel csak díszített, alapvetően popos produkció így is működött, a közönséget pedig egy perc alatt megnyerték maguknak. Vagyis Mothica nyerte meg, hiszen esetükben a többiek valóban csak kísérőzenészek, a hangsúly egyértelműen a molyrágta hatású színpadi ruhájával is totemállatát, a molylepkét idéző énekesnőn van. Tudni kell még róla, hogy a zenélés számára igen komoly terápiás jelleggel bír, hiszen elmesélte, hogy tinédzserkorától fogva súlyos depresszióval küzdött, minek következtében az öngyilkosságot is megkísérelte, de vallott arról is, hogy szexuálisan is abuzálták. Ebből pedig következik, hogy dalai, illetve azok előadásmódja is végtelenül személyes, érzelmekkel megterhelt.

Ennek ellenére ne valami búskomor muzsikát képzelj el, hiszen még a zaklatás témáját feldolgozni kívánó, és Mothica által nagyon dühös dalként felkonferált Buzzkill is egy olyasfajta könnyed téma, amiről eszembe sem jutna, hogy ilyen komoly tragédiák állnak a hátterében. Mothica viszont mélyen átélte ezt a dalt is, a koncert legmeghatóbb pillanata meg egyértelműen az volt, mikor egyik rajongója egy „Thank you for saving me!" feliratot mutatott fel az énekesnőnek, aki ettől annyira elérzékenyült, hogy szó szerint zokogott a színpadon.

Aztán mindannyian jót nevettünk azon, hogy a következő track épp a Shrek betétdalaként elhíresült slágerecske, a Smash Mouth együttes All Star című számának feldolgozása volt, ami általában fellépéseinek legfelhőtlenebb, legboldogabb pillanata. Mikor a koncert előtt belehallgattam eddigi dolgaiba, fogalmam sem volt, hogy kerül ide popzenéjével, de roppant emberi és végtelenül szimpatikus előadásmódjának köszönhetően a közönség végül abszolút vevő volt Mothicára. Ahogy tulajdonképpen én is.

Lzzy Hale a Halestorm fellépésének első pár percében egyértelműen összefoglalta, hogy miről fog szólni a szúk egy óra, amit a zenekar vezetésével majd a színpadon tölt. Az énekesnő ugyanis szólóban sétált fel a színpadra, majd perceken keresztül a capella rekesztette/üvöltötte a mikrofonba, hogy „Raise your horns", miközben hol térdre vetette magát, hol meg eszelős tekintettel szórta az ördögvillákat. Mikor aztán a többiek is csatlakoztak hozzá, gyakorlatilag ugyanezt folytatta, bő háromnegyed órán keresztül, épp csak közben ment azért a zene is. Félreértés ne essék, Lzzy zseniális énekesnő, brutálisan erős hanggal (apropó, rajongóinak melegen ajánlott egy bizonyos Leather Leone munkásságának tanulmányozása – nincs új a nap alatt!), de ezt itt most egyértelműen túltolta. Hogy elsüssek egy szakállas közhelyet: a kevesebb bizony néha több, és ez most egyértelműen igaz is volt. Ha ugyanis Lzzy nem érezte volna úgy, hogy kötelező minden egyes dalt elejétől a végéig szétüvölteni, sokkal jobban működött volna a koncert. Van neki amúgy tiszta énekhangja, méghozzá nem is rossz, épp csak abból alig hallhattunk valamit az állandó rekesztés mellett. Persze nagyon vagányan néz ki, amikor egy miniszoknyás, tetovált combú, vadóc csajszi egy méterről üvölti ki a lelkét a mikrofonba, a dalokhoz viszont ez nem minden esetben tesz hozzá.

Márpedig a Halestormnak remek dalai is vannak, amiket jobb lett volna úgy hallani, ha Lzzy elénekli és nem elsüvölti őket. A vörös fényekbe burkolt, mocskosul húzós Freak Like Me vagy a szépen építkező, nagyon hangulatos zöld fényekkel megtámogatott Familiar Taste of Poison például így is jók és abszolút csúcspontok voltak, ráadásul utóbbi előtt Lzzy azt is bedobta, hogy mind közül a magyar férfiakat szereti legjobban. Hát persze... A Taste My Life-ot viszont aztán megint csak agyonüvöltözte, így utána kellett is egy kis pihenő az amazonnak, amit Arejay Hale dobszólójának beiktatásával hidaltak át. Általában kifejezetten unni szoktam az ilyesmit, most viszont nemcsak az volt vicces, hogy az UV-fényben világító hajú dobos kétszer is elejtette a verőt dobálgatás közben, de az is, ahogy a végén két, legalább 70-80 centis dobverővel püfölte szét a cuccát. A koncertet végül a Back From The Dead és a himnikus, fogós, ököllengetős The Steeple zárta, és ezzel tíz szám után véget is ért a többi állomáson, headliner pozícióban ennél lényegesen többet játszó Halestorm szettje.

Bár papíron lényegesen közelebb áll hozzám Lzzyék muzsikája, mint a csajmágnes Black Veil Brides, utólag abszolút nem bántam, hogy nálunk ők zárták az estét. Egyértelműen az ő produkciójuk volt az elegánsabb, stílusosabb, jobb, ráadásul valóban úgy tűnt, hogy a rengeteg hölgyet is soraiban tudó közönség nagyobbik része tényleg elsősorban miattuk jött. Bár lemezeik hallgatása közben nem feltétlenül ez a párhuzam ugrik be először, tény, hogy legnagyobb hatásaik között olyan csapatok találhatóak, mint a Mötley Crüe és a Sunset Strip további legendái, és ez élőben egyértelműen le is jött. Elég volt csak egy pillantást vetni a dobos Christian „CC" Comára, és rögtön egyértelművé vált, hogy a fickónál nagyobb Tommy Lee-rajongó kevés van a Földön. Nemcsak játékstílusa, hanem színpadi megjelenés és habitusa is a Mötley hírhedt ütősét idézte. Innentől kezdve pedig nehéz is lett volna rossz koncertet adni, hiszen nem hiába indul úgy minden rockzenekari útmutató, hogy „végy egy jó dobost!" CC egyébként negyedrészben magyar (ahogy azt a koncerten elmondta, nagymamája Budapesten született, az 1920-as években), vezetésével pedig iszonyú húzósan és feszesen sorjáztak egymás után a Black Veil Brides-himnuszok. A közönség természetesen végig együtt is énekelte ezeket a női szíveket Dave Gahannek öltözve olvasztó Andy Biersackkel, akit néha még egy-egy cukorkával is megkínált valaki az első sorokban állók közül. Andy persze közel sem rendelkezik akkora hangterjedelemmel vagy olyan erős torokkal, mint Lzzy Hale, viszont dallamai a helyükön voltak, és mindig pontosan ott és annyit énekelt, ahol és amennyit a produkció és az adott dal megkívánt.

Mivel alapvetően a turnén nem ők játszanak főzenekarként, így erre az estére sem készültek monstre programmal, de a többi állomás szettjéhez azért hozzácsaptak két extra tételt. Ezek egyike a ráadás első számaként előkapott, szuperfogós Lost It All volt, a másik meg a Perfect Weapon, amely talán a leghúzósabb volt mind közül, egyben számomra az egyik csúcspont. A másikat az együtténeklős, hatalmas énekdallamokat villantó Scarlet Cross jelentette. Persze a publikum nemcsak ezeket énekelte végig, hanem gyakorlatilag az egész koncertet, legyen szó akár az Andy által old-schoolként aposztrofált olyan első, illetve második lemezes dalokról, mint a Knives And Pens és a roppant zúzós The Legacy vagy a máig utolsó, 2021-es The Phantom Tomorrow tételeiről.

Összességében aztán mikor a ráadás slágerparádéjával (Lost It All, Fallen Angel és In The End) véget ért a buli, intróval és visszatapsolással sem jártunk még 70 percnél sem, én mégis azt mondom, jobb volt így ez a sorrend. Azt megértem, ha valaki csalódott volt amiatt, hogy 80 perc helyett egy órát sem kap a Halestormból, de úgy látszik, ez volt az ára annak, hogy a két produkció közül most egyértelműen a jobbik kapta a főzenekari státuszt. És ugyan a két extra track Black Veil Brides azzal járt, hogy le kellett mondanunk öt-hat Halestorm-számról, számomra így is megérte a csere.