Shock!

Ez annyira magyar! Van abban valami tagadhatatlan sorsszerűség, hogy az idei év (valószínűsíthetően) utolsó koncertélményét a Blind Myself szolgáltatta számomra, miközben a háttérben a Négyszögöl és a nyolcvanéves Leonard Cohen éppen vérre menő küzdelmet folytat az év végi listám első helyéért. Mivel csak egy maradhat, ráadásul a jó Leonard sem jár mostanában az országban, legfőbb ideje volt, hogy megadjam az esélyt Gergőéknek arra, hogy végre élőben is meggyőzzenek. Mivel egyetlen dél-amerikai doombanda sem koncertezett azidőtájt a környéken, ráadásul a bemelegítő alakulatokról sem volt módom lemaradni ezúttal, az alábbiakban egy teljes értékű zsírégetésről számolhatok be.

A Blind környékéről az volt az utóbbi idők legfontosabb híre, hogy miután Édes Gergely gitáros hosszabb pihenőre ment (?!), helyén egy régi ismerős, Szalkai Tibi (a megboldogult The Idoruból) tért vissza a zenekarba. Ez persze nem jelentett alapvető változást Gergőék heti rutinjában, hiszen komoly rotációban, többszörösen bedarálták idén már a Kárpát-medencét, jelenleg pedig a maradék energiákat vezetik le néhány spéci bulival – ilyen volt ez a hétfő este is a Nagymező utcai Instantban. Az ingyenes belépő mellé egy (már)meghívó társult az In Da House irányából, akik a perei önkéntes program legszegényebbjeinek gyűjtöttek a becsületkasszába. Az alkalom fényét ekként már tényleg csak a kiírt kezdési időpont közelítő betartása emelhette volna, ami ezúttal is elmaradt, de legalább volt alkalmunk a szürreálisnak is nyugodtan nevezhető helyszínnel ismerkedni.

Az Instant koncerthelyisége amúgy egy klubszinten szokásosnak tekinthető klausztrofób pinceodú, ahol a falhoz szorítva játszott a Vakító Ötös, miközben előttük vígan fortyogott a katlan. Ha esetleg elképzelhetetlennek tartod a circle pitet, a pogót, a crowdsurfinget és a stagedivingot (olykor egy időben) uszkve egy kisszobányi területen, akkor érhetett itt némi meglepetés, a Blindot hírből már ismerőknek azért már nem jelentett sokkhatást az az elképesztő energia, ami Fásy Ádám első szavaira elszabadult, a Veszélyes hulladék indító löketével. A Négyszögölre pozícionált szett szőrmentén idézte már csak a korai időket (volt azért angol nyelvű nóta is), miközben a banda egy elszabadult tehéncsorda mohóságával tépte darabokra a konformitás béklyóit, és zúzott szőrős férfiemberhez méltón, teljesen gátlástalanul. Gergőn láttam azért olykor az ijedtséget, amikor a helyzet komolyra fordulni látszott, de szerencsére mindenki túlélte az ütközetet a parasztlengős közegben.

A Négyszögöl „entelektüel" világából érkezve olykor hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy a Blind Myself alapvetően továbbra is egy tough guy HC-brigád, akiknek nagyon rosszul állna bármilyen művészkedő távolságtartás. Ezért aztán fel is sorakozott a fronton mind a négy zenész, hátul pedig Jankai Valentin hozta a legmeggyőzőbb formáját. Az idén végre kigömbölyödött, de már nem is annyira friss albumról számos gyöngyszem előgurult, és bár a mondanivalóra ezúttal érthető módon kevésbé figyeltünk oda, néhány csordavokálos refrénnél most is felkaptam a fejem, és emeltem meg a zenekar felé a nézőtéri küzdelmekben már régen elvesztett kalapom. Szinte a lehetetlennel határos feladat a Négyszögöl eklektikáját élőben prezentálni, de a bőséges rutinnal nyomuló zenekar erre nemcsak kísérletet tett, de túlnyomó sikerrel abszolválta, miközben megküzdött még a technikával is. Nem életem legkifinomultabb, de az év egyik legelementárisabb élménye volt, így évzárásként.

Ha jót akartok, rakjatok a fa alá egy négyszögöl parasztsármot is! Békés, boldog Világvéget, ez aaaaannyira magyar!!!