Shock!

Emlékszem, mennyire megfogott 1994-ben a Stephen King Végítéletéből készült sorozat főcíme alatt hallható zene: egy járvány elszabadulásának következtében a laboratóriumban holtan fekvő kutatókat mutató képekkel totális kontrasztot képzett a negédesen dallamos, mégis kicsit félelmetes dal. Ez volt a (Don't Fear) The Reaper a Blue Öyster Culttól, és ugyan nem tett azonnal a banda rajongójává, magát a dalt végérvényesen megkedveltem. Sok év kellett aztán, míg a BÖC úgy igazán betalált nálam, de végül ennek is eljött az ideje, így nem is volt kérdés, hogy azonnal megveszem a jegyet, mikor kiderült, hogy Ljubljanában játszanak. Ahogy a pár hónappal ezelőtti, danzigi Danzig, úgy ez is igazi „most vagy soha" alkalom volt, hiába adtak ugyanis saját elmondásuk szerint négyezernél is több koncertet karrierjük során, Buck Dharmáék errefelé szinte sosem bukkannak fel. Idén például összesen három bulijuk volt Európában (egy a Sweden Rockson még júniusban, egy Angliában, illetve ez), így nem is volt kérdés, hogy kinézek Ljubljanába, elvégre a szlovén főváros mindössze ötórányira van.

A belvárostól mindössze negyedórányira található Media Center egy hangárra emlékeztető, nagyjából a hajdani PeCsa belső terméhez hasonló méretű koncerthelyszín, amely majdnem minden szempontból fapados. Csapolt sört például egyáltalán nem lehet kapni, a koedukált vécében pedig a piszoárokat még egy függöny sem választja el a nézőtértől, így gyakorlatilag mögötted mászkálnak el a csajok, miközben a dolgodat végzed, pár méterre a hátadtól pedig a színpadot bámulják. Zárkózottabb személyiségű fanoknak mindez persze elég zavaró lehet, de talán őket is kárpótolja, hogy cserébe a cucc kifejezetten jól szól, a színpad két szélén található oszlopok árnyékából pedig azok is közelről figyelhetik a bulit, akik magasságuk miatt középen nagyjából semmit sem látnának.

Ugyan az Államokban szinte megállás nélkül turnéznak, Európában a Blue Öyster Cult nem számít szupersztárnak, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy hiába volt ez az egyetlen buli a környéken (nagyon kíváncsi lennék, egyáltalán hogy merült fel éppen ez a város), mégis abszolút élhető volt a nézőszám: a terem úgy háromnegyedig telt meg, szellősen, így kényelmesen el lehetett helyezkedni gyakorlatilag bárhol. A meghirdetett programnak megfelelően pontban kilenckor aztán el is kezdődött a buli: mindenféle cicoma nélkül, szimplán csak felsétált a zenekar a háttérvászon nélküli színpadra, integettek kicsit az intró hangjaira, aztán belekezdtek a nyitó The Red & The Blackbe. A csapat magját 1969 óta alkotó duó, az 1967-es alapító gitáros/énekes Buck Dharma, illetve az 1969-ben csatlakozott énekes/gitáros/billentyűs Eric Bloom leginkább kedves nagyapóknak tűntek: mára gyakorlatilag teljes mértékben maguk mögött hagyták a rocksztár-figurát. Mellettük a felállás 2017 óta stabil, ekkor tért ugyanis vissza az 1995 és 2004 között egyszer már itt szolgáló basszusgitáros, Danny Miranda, és neki, illetve a 2004-ben érkezett Richie Castellanónak hatalmas szerepe volt abban, hogy a koncert úgy igazán megdörrenjen. Richie főállásban billentyűs, illetve gitáros, de a vokálokból is vastagon kiveszi a részét (sőt, két dalt ő is énekelt), és rá hárult az a feladat is, hogy a produkciót egyben tartsa. A dobos Jules Radinónak a koncert során többször is meggyűlt a baja a cuccával (még pergőt is kellett cserélnie egyszer), és talán ezért volt, hogy játéka nem bizonyult igazán erőteljesnek.

Emellett pedig problémát jelentett az is, hogy Buck sok esetben véget nem érő gitárszólókkal hatalmas jammelésekké bővítette a dalokat, épp csak többször is csúszkált közben, sőt, néha határozottan úgy tűnt, hogy nem minden hangot penget ki, amit pedig ki kellene. A fickónak ezer közül is felismerhető riffelési stílusa van, ami a mai napig hibátlanul jön a kezéből, illetve a dalok eredeti szólóinak interpretálásával sincs gond, de úgy látszik, a hosszú improvizálás nem mindig megy neki. Szerencsére viszont ilyenkor ott volt Richie, illetve Danny, meg a háttérben meglepően feszesen riffelő Eric Bloom, akik egyben tartották a pontatlanságok miatt széteséssel fenyegető dalokat. És ha már Eric gitározását pozitív meglepetésként említettem, azt sem szabad elhallgatni, hogy hangja viszont nem sok maradt. Gyakorlatilag a szólóénekesi feladatokat ellátó három fickó közül messze ő volt a leggyengébb, ellentétben a lemezeken megszokott hangot még ma is simán hozó Buckkal, illetve az erőteljes és jó torkú Richie-vel. A szólógitáros faszi remekül énekelt tehát, az énekes meg remekül gitározott, ami kicsit fura, de egy olyan zenekarban, ahol gyakorlatilag mindenki énekes is kicsit, egyszerre pedig sok esetben három hathúros is hallható, nincs ebben semmi kivetnivaló. A lényeg, hogy az összkép általában így is rendben volt, egyedül az olyan dalok bizonyultak néha neccesnek, amikben a többiek nem vokáloztak Eric alá. Ilyen viszont szerencsére nem sok akadt.

A kettes Dr. Music, majd az utolsó lemez That Was Me-je után már Buck énekével jött a Burnin' For You, amivel úgy istenigazából be is indult a koncert. Az addig kicsit lagymatag hangulat egyből magasabb hőfokra izzott, és ez a szint meg is maradt a koncert végéig. A mindenféle jammelésekkel végül száz perc fölé kúszott a játékidő, ami abszolút tiszteletet parancsoló 70+-os figuráktól (Eric jövőre már 80!), ráadásul elég komolyan le is fedték vele az életművet. A hangsúlyt persze a régi klasszikusokra helyezték, de hogy mennyire nem sima nosztalgiabulit adtak az öregek, azt jól jellemzi, hogy a legutolsó, 2020-as The Symbol Remainsról két dal is befért a programba – ezek voltak a That Was Me és a Richie által énekelt Tainted Blood –, de előkapták például az instru jam Buck's Boogiet is a banda 1975-ös koncertlemezéről, amit Eric elmondása szerint évtizedek óta nem játszottak. Ezt még megelőzte a Richie által énekelt Hot Rails To Hell, majd a koncert utolsó harmada már egyértelműen a slágerekről szólt: érkezett a debütről a Then Came The Last Days Of May, amit annak rendje és módja szerint szétszólóztak, majd az E.T.I., az Eric pólóján is megidézett, abszolút közönségkedvenc Godzilla, majd a rendes játékidő zárásaként a gigasláger (Don't Fear) The Reaper. Már ekkor is kilencven perc környékén jártunk, de rövid szünetet követően visszatértek még a Tattoo Vampire, a Harvester of Eyes, illetve az első lemez kihagyhatatlan klasszikusa, a Cities On Flame With Rock And Roll erejéig, majd néhány kedves mondat és integetés után mosolyogva hagyták el a világot jelentő deszkákat.

Nem mondom, hogy hibátlan volt ez a koncert, mert messze nem volt az. Viszont az is biztos, hogy a végtelenül szimpatikus öregek mindent megtettek, hogy az a ljubljanai közönség, aminek karrierjük kezdete után több mint ötven évvel végre bemutatkozhattak, remekül érezze magát, és ez sikerült is. Hangulatos és különleges koncert volt ez, amit hatalmas hiba lett volna kihagyni.

Fotó: Veseli Dihurčki