Shock!

Azok a bölcs sivatagi patkányok, akik velem együtt lerobogtak 27-én este a Kultiplex oázisába nem csak arról győződhettek meg, hogy Brant Bjork még mindig zseniális zenész, de arról is, hogy bizony olyan érzéssel játszik és énekel, mint a régmúlt ’70-es évek legnagyobb rock előadói.

De mielőtt megpróbálnám valamiképp visszaadni azt a hangulatot, melyet a tesókkal Bjork mester teremtett a füstös budapesti éjszakában, szólnom kell a két előzenekarról is, akik közül az elsőként színpadra álló egri Shapat Terror okozta talán a legkellemesebb csalódást számomra.

Pár hónapja volt már szerencsém a srácokhoz egy egri bulin, de akkor valahogy nem dobtam tőlük hátast, ott nem igazán jött át az a fantasztikus zenélési jókedv, ami ez alkalommal végig körüllengte őket. Komolyan mondom, ilyen vehemenciával és beleéléssel nyomatni ezt a mocskos riffekkel teletömött, zsigeri zenét nemhogy idehaza, de még külföldön sem sokan képesek. Zenéjük és kiállásuk alapján meg könnyen azt hihette volna az ember, hogy Eger valamiféle lepusztult sivatagi város, pedig nagyon nem az. A műsor végén még egy Corrosion Of Conformity dalra is jutott idő, a zseniális Albatross nem is lógott ki a sorból, ezt az örök stoner klasszikust is sikerült remekül előadniuk. Élőben mindenképp látni és hallani kell a Shapat Terrort minden stoner/sludge rajongónak, remek koncertbanda pofás saját dalokkal.

A másodikként érkező Saint Petrollal kapcsolatban már vegyes érzéseim vannak. A zene és a játék rendben volt, ez mondjuk nem is lehetett volna másként, ismerve a tagok hátterét (Fish!, Insane zenészek), ami azonban az énekes, Karel viselkedését illeti, az nem volt túlzottan szimpatikus. Persze, ez egy beleszarós zene, ahol nincs helye a finomkodásnak, azonban a közönség becsmérlése, még ha viccnek szánják is, nem túl szerencsés. Simán példát vehettek volna az előttük fellépő egri stonerekről, akik hobbizenekar ide vagy oda, profin kezelték a vicces vagy kevésbé poénos beszólásokat is, és így még a maréknyi összegyűlteket is kellően beindították.

Mivel az egész program egy órát csúszott, ezért az est főhősei, Brant Bjorkék úgy tizenegy körül léptek fel a Kulti tenyérnyi színpadára. Nem lehettünk többen százötvennél, a füstös kis klubhelyiség azonban tökéletesen illett ehhez a fajta elszállós, ősrock alapokon nyugvó muzsikához. Nagyon közvetlen, mondhatni családias légkör uralkodott végig, a közönség lelkesen eregette a füstöt, a beindulósabb daraboknál egyesek még táncra is perdültek. Bjork mester, az ex-Kyuss dobosisten kék-fehér mintás kendőjével meg bajszával mexikóibb már nem is lehetett volna, amúgy meg úgy grimaszolt gitározás közben, mint nagy példaképe, Jimi Hendrix fénykorában. Bal lába végig ide-oda járt, mintha szvingelne, de egyébként fantasztikusan játszott, szólói ugyan nem Satriani-szintűek voltak, de ehhez a lélekkel teli, néhol pszichedelikus, néhol stoneres sivatagi zenéhez nem is illik a virtuózkodás.

A mester tesóival, azaz a The Bros-zal nyomul és valóban, zenésztársai akár a testvéreinek is elmehettek volna. Második gitárosként a higgadt Cortez pengetett a maestro mellett, visszafogottan játszotta szólórészeit, nem lehet egy ideges ember, az biztos. Érdekes és egyedülálló volt látni együtt zenélni két olyan dobost, akik egykoron ugyanannak a bandának voltak az ütősei. A doboknál ugyanis a termetes tesó, Alfredo Hernández ült, aki Bjork mellett szintén legendás alak a desert/stoner színtéren, elég csak a Kyuss-ra vagy a Queens Of The Stone Age-re gondolni. Végig brutális erővel ütötte hangszerét, s Bjork egyik legjobb tanítványaként főleg a cineket gyilkolta nagyon. A kompánia legérdekesebb figurájának azonban talán a basszer Dylan Roche számított, hosszú, fodros hajával, kerek, szakállas arcával mintha egy lefogyott Bud Spencer ácsingózott volna a színpadon, a tökéletes összképet pedig az Axl Rose-ét is megszégyenítő napszemüvege tette teljessé. Nem semmi látványt nyújtott így a fazon, a stoner figura tökéletes megtestesítője, azt meg már talán említenem sem kell, hogy a pasas természetesen bal kézzel basszusozott…

Számlistát, ha tökön szúrnak, akkor sem tudnék mondani, de az új albumról nagyot ütött a Freaks Of Nature és a The Native Tongue is. A koncert egyik fénypontjaként aztán valahonnan előkerült egy kis zöld, ami szépen körbe is járt a tagok között, lentről nagy ovációval kísérve a füsteregetést. A másik csúcs a ráadásban következett, egy, a régiek szellemében elővezetett Low Desert Punk képében, jól elnyújtva, jammelgetve, ahol Bjork valami hatalmasakat szólózott. Élvezet volt hallgatni és látni is.

A BB&B egy óra táján fordított hátat végleg a hálásan tapsoló, éljenző magyar közönségnek, a játékidő tehát majd két órára rúgott, ami azért manapság nem semmi. Én a tavalyi Marco Polós Bjork bulin ugyan nem voltam, viszonyítási alapom tehát nincs, aki azonban ezen a remek hangulatú estén lenézett erre a koncertre biztosan nem csalódott. A hely elbírt volna még több anyaszomorítót  is, de jó volt ez így is. Na meg felemelő volt látni olyan zenészeket is, akik a mai lemezdömpinges, arctalan zenei korszakban még képesek ilyen beleéléssel és teljes szívvel nyomatni az igazi, zsigeri rockot. Respect.