Shock!

Utóbb a Special Providence esetében elmondtam már, hogy komoly híve vagyok az efféle, hétközi nyári estékre leszervezett, koncentrált adrenalin-löketeknek, amikor az ember agyát még nem lepi el a hétvége agyatlan, a városból pánikszerű távozásra késztető fixa ideája, az éppen esedékes koncertet pedig szellős helyen, munkából átöltözve tudjuk indítani, és még azelőtt be is fejezni, mielőtt a másnapi, korai munkakezdés előérzete fájni kezd odabent. Nohát, míg az említett legutóbbi alkalommal a zenekar és a közönség ilyetén szándéka találkozott, ezúttal – az uborkaszezon közepén –, az ország egyik legkellemesebb koncerthelyszínén, a harmatos nézőszám okán némi feszengéssel indult részemről a buli. Pedig a Cadaveres igazán megadta a módját ennek az estének: vendéghegyeket és akusztikus hangszereket mozgatott meg, ezzel fokozva e rendhagyó fellépés vonzerejét. Köszöntük szépen, aki ezen a máskülönben fásult csütörtök estén is hallgatott a hívó szóra, az bizony minden különösebb hiányérzet nélkül, remekül szórakozhatott.

Magamra valamit is adó firkászként ide most nyilván nem volna szabad leírnom, hogy a helyi illetőségű előzenekart a hajó éttermének teraszáról hallgattam végig – amúgy meglehetősen jó hangminőségben, lévén a kalóriahiány nálam a nap végére mindennél sürgetőbbé vált. Azért véleményem nyilván van a hallottakról, de a körülmények okán ezt végképp nem hangoztatnám. Összességében annyit, hogy a technikás modern metalban utazó Samas szigorú volt, mint a jéghidegen felszolgált csirkés pitám, és kellően szenvedélyes is, hogy felfűtse a hangulatot a Cadaveres előtt. Utóbbi egy olajozott, profi gépezet, melyet nyilván nem akaszt meg a visszafogott érdeklődés a hangverseny iránt. Már csak azért sem, mert az alig létező színpad előtti keménymag az első pillanattól kezdve lelkesen odatette magát, Körmiék pedig már ezért is borzasztóan hálásak voltak. A koncert hamarosan amolyan fél-komoly házibulivá avanzsált, haverokkal a színpadon és előtte, ölelkezéssel, sörökkel, miegyébbel. A rettentő hangszerparktól rogyadozó hangzás olyan nagyon senki fülét nem bántotta, igazuk volt, itt és most ennek nem is volt különösebb tétje vagy jelentősége.

A Cadaveres jelen felállásáról és a hangzásukban végbement változásokról a MindStream album kritikájában Andor kolléga az én véleményemet is frappánsan összefoglalta: Bölcsföldi Zoli érkezése új dimenziót nyitott a brigád előtt, miközben korábbi erényeiket is maradéktalanul megtarthatták – ez a tény pedig az elő teljesítményükre is igaz. A jó Zoltán messze nem egy frontember alkat, olyan őt színpadon látni, mint Myles Kennedyt a Cilinderes mellett, szerintem legszívesebben megbújna a dobszerelés közelében, de karizmája és remek énekteljesítménye mégis teljes joggal a zenekar élére helyezi őt. A fura barterben az Ektomorfból verbuvált Szakács József is hatalmas arc a dobok mögött, míg az örökké pörgő Delcsik Balázs bőgős mellett a szintén új arcnak számító Gőbölös Kálmán gitáros a nyugodt erő, Körmi pedig az az ember, aki az egész produkciót összetartja, a szélről levezényli, és persze emellett remekül konferál. Ez így alapjáraton is remek összeállítás, ezúttal azonban minden dalt különleges vendégekkel, mondhatni egytől-egyig barátokkal együtt adtak elő, akikből annyi akadt, hogy a plakátra is alig fért fel a teljes névsor.

A komplett setlist nincs a birtokomban, de a fellépés egyedi jellegére tekintettel ezúttal el is tekintenék dalcímek, nevek és zenekarok citálásától, csupán a szubjektív csúcspontokat emelném ki a koncertről. Elsőként a Soul Of A New Breed debüt címadójánál éreztem azt, hogy lyukat ütöttünk a hajó hasán, a Both Andrissal (Bloodiest) kiegészült csapat és a vele együtt mozduló közönség akkora lendülettel rúgta a fenék felé a bárkát, hogy az a vízállás miatt már-már aggodalomra adott okot. Rögtön ezután a WMD-s Gaobr következett a mikrofonnál, a váltott ének pedig egészen egyszerűen elpusztított. Nyilván ezért lehetett, hogy a vendég gitárosok teljesítményét alig voltam képes kihámozni a masszából, pedig legalábbis a két Attila (a Vörös és a Kovács) különösen a kisszívem csücske. Sebaj, esetükben a puszta jelenlét is hangulatot teremt. Tíz óra közeledtével azután – átszerelést, szusszanást, tünetkezelő hidratálást követően – az akusztikus blokk következett a bájos és hosszúlábú Gergely Anna (Zoli párja, ha jól tudom) énekével, ami az elején komolyan elment az erdő felé, de aztán visszataláltunk, hála többek között például a Bűntudat szürkeállományba ragadt, dallamos refrénjének. A zárás a Még Egyszerrel, Anna és Zoli lecsupaszított és csupaszív énekével, valamit egy szál gitár társaságában érkezett, és onnantól kezdve már tényleg csak egy Margarita hiányzott a kézből. Sofőrök ezzel megvárják az eheti Watch My Dying bulit.

Nem voltam, és most sem lettem megveszekedett híve a Cadaveresnek (egyszerűen ez nem az a zene, amit túl sokszor pörgetnék otthon), láttam azonban egy szimpatikus, profi zenekart, a lehető legjobb időben és helyen, amiért minden érintettnek külön köszönet jár. Ha nem esik szét ez a sokat ígérő felállás, ezek a srácok nagyon hamar még akár csodát is tehetnek. De ha esetleg mégsem így lesz, akkor is van egy remek hazai zenekarunk.