Shock!

Egyet jobb, ha már most megtanulunk: a hardcore/punk bizonyos értelemben inkább egyfajta mentalitás, mint konkrét jegyekkel rendelkező zenei stílus. Mivel a színtér nálunk a metal scene-től abszolút függetlenül él, és a kívülállók számára gyakorlatilag láthatatlan fórumokon képviselteti magát, ez sokaknak nem is lehet egyértelmű. Tavaly a Creation Is Crucifixion már adott némi ízelítőt abból, miről is szól a történet, most pedig egyenesen öt zenekar hirdette az igét ugyanitt, a csaknem teltházas Trafóban. Mindegyik tök másmilyen - és mindegyik király!

A győri Kevés állt érzésem szerint legközelebb a szűk értelemben vett HC/punk irányvonalhoz zeneileg. A színpadi akció nagyrészt kimerült a fehér overallos vokalista mozgásában, ám a lendületes muzsikára nem lehetett panasz. A magyar nyelvű szövegekből sugárzó tettvágy a deszkákról is lejött és ez a lényeg.

A Dawncore elképesztő váltásokkal, tördelésekkel teletűzdelt brutalizálása már jóval keményebb diónak bizonyult. Ez a már-már noisecore-hoz húzó morzsolás azt sugallta nekem, hogy itt a zene minőségén (és nem szükségszerűen a milyenségén) túl mégiscsak a hozzáállás, a mondanivaló számít elsősorban. Közben pedig az egyébként sem üres terembe szép fokozatosan tódult a nép...

A "házigazda" Newborn fellépése eleinte még kérdésesnek tűnt, aztán mikor mégis feltűntek Jakab Zoliék a színpadon, a kérdőjelek azonnal felkiáltójelekké váltak! Otthon hallgatva őket nem egyszer földerengett az In Flames neve, élőben azonban nyoma sem volt svéd metalnak meg effélének: gyors, eszeveszett pörgést kiváltó indulat-core csapott arcul. Zoli konok elszántsággal vitte a hátán a produkciót, mintha ott helyben igyekezné lerázni a válláról minden gondját-baját.

A sebességet csak tovább fokozta a Washington D.C.-ből szalasztott Darkest Hour. Náluk jön be igazán a képbe a svéd metal, a lepusztult rock'n'roll fazonokból álló, Ratt-, Guns- meg Motörhead-pólókban feszítő bagázs lényegében az At The Gates-nek egy gyorsabb, szikárabb változatát hozta. Mindenki ízekre szedte a hangszerét, az altisabb kinézetű vokalista pedig főként a közönség soraiban ténykedett. Nem egyszer a mennyezeten is talált kapaszkodót magának, olyankor egy jól bespeedezett lajhár mozgáskultúráját mutatta be. Ilyet még tuti, hogy nem látott a sokat megélt Trafó!

Ám a hazánkat sokadszorra ostromló Catharsis fellépése különleges csak igazán! Nem is hagyományos koncert volt ez, sokkal inkább olyasmi lehetett, mint valami szeánsz. Nem esküdnék meg rá, hogy ötnél több dal hangzott el (jelzem, egyik csapat sem játszott 30-35 percnél többet), részben azért, mert eleve hosszú számokat vettek elő, másrészt az énekes/frontember Brian is terjedelmes szónoklatokra ragadtatta magát a szünetekben. Ő ezzel egészíti ki a szövegekben megírtakat (tolmácsként Zoli működött közre), hogy mindenkinek tiszta legyen, milyen fontos, mély üzenete van a Catharsis-nak.

És hogy a zenéről is essen szó, az meglehetősen spontán jellegű, széttördelt és letaglózó. Extrémnek extrém, de nemigen kategorizálható: nem death, nem is grindcore, valahol magasan ezek fölött áll, tökéletes egységben a szövegekkel. Nehéz így hétköznapi szavakkal, szófordulatokkal érzékeltetni, mennyire nagyszerű volt ez a koncert. A lényeg, hogy az élő zene erején túl is rengeteget adott valamennyi jelenlévőnek. Irányt mutatott egy nyitottabb gondolkodáshoz, egy valósabb értékrendhez, egy teljesebb, szabadabb élethez, méghozzá a ráébresztés útján, minden üres papolástól és ostoba gyűlöletkeltéstől mentesen. Ez pedig példaértékű dolog!