Shock!

Bár kifejezetten gyenge lemezt még sosem hoztak össze, utolsó két-három kiadványával úgy tűnt, a Circle II Circle végérvényesen bent ragad számomra a „kellemes, de nem kiemelkedő" kategóriában. Ehhez képest legutóbbi anyagukkal, a Reign Of Darknesszel olyan bivaly korongot szállítottak le, amilyenre már évek óta nem számítottam tőlük, így nem is volt kérdés, hogy újabb pesti koncertjükre el kell mennem. Nem mintha bármikor is túlzottan győzködni kellene, ha Zak Stevenst lehet elcsípni élőben (a tavalyi év végére meghirdetett, később sajnos lefújt szóló-hakniájért is tudtam lelkesedni), de egy ilyen anyaggal a tarsolyában érkező Circle II Circle tényleg komoly vonzerőt jelentett.

Az előjelek nem voltak túl kedvezőek, hiszen a folyamatos esőzés miatt az eredetileg szabadtérre, azaz a Track kisszínpadára szervezett koncertet át kellett tenni a Barba Negra benti részébe. Mivel azonban az eső a Depressziót is beűzte, Zakkék pedig jóval kevesebb nézőt vonzanak, meg kellett várni, míg Halász Feriék levonulnak. Az eredetileg fél hétre meghirdetett koncert így elvileg 23.15-kor kezdődött volna, de mivel a Depi után még a teljes színpadot is át kellett építeni, nyilvánvaló volt, hogy komoly csúszás lesz. A Circle II Circle így éjfél előtt pár perccel lépett csak színpadra, hiszen a szervezők jó érzékkel utózenekart csináltak a Lord Volture-ből és a Desertből, akik eredetileg bemelegíteni lettek volna hivatottak. Az eltolt kezdési időpont így is keltett némi felzúdulást, ha pedig mindez azt jelentette volna, hogy az előzenekarok után, nagyjából éjjel kettő körül kerül sor a főattrakcióra, biztos elszabadult volna a népharag.

Ha viszont már ilyen szerencsétlenül alakult az este, bíztam abban, hogy a Depi-közönség jelentős hányada marad majd bulizni, és végre egy komolyabb nézőszám előtt is felléphet nálunk Zak és csapata. Ez azonban sajnos nem jött be, ugyanis mire a színpadon felállították a CIIC cuccát, a Depresszióra érkezett fiatalok nagyjából 95 százaléka elszivárgott, a színpad előtt pedig néhány kivételtől eltekintve csak azok maradtak, akik eleve a Circle II Circle miatt érkeztek. Közel sem volt tömeg tehát, ez azonban nem vont le túl sokat az est élvezhetőségéből, ellentétben a kezdetben kifejezetten borzalmas, majd később leginkább hullámzóként aposztrofálható sounddal.

Koncerteken már megszokhattuk, hogy a billentyű el-el tűnik a masszában, de gitárok nélkül elég nehéz eladni egy rockbulit, márpedig az első néhány nótában pontosan ez történt, hiszen a bőgős Mitch Stuart és a dobos Marcelo Moreira által alkotott ritmusszekción, valamint Zak énekén kívül semmi mást nem lehetett hallani, hiába tekert veszettül odafent Christian Wentz és Bill Hudson, azaz a két gitáros. Legalább három-négy dalnak le kellett mennie, mire javult valamelyest a helyzet, a probléma megoldása azonban nem volt végleges: később is el-eltünedeztek a hathúrosok. Zakből viszont volt bőven, teljesítménye miatt pedig megint csak leeshetett minden áll, a faszi ugyanis valóban lemezminőségben és hibátlanul énekelte végig az egész bulit. Amellett, hogy kiváló énekes és remek frontember, hangja sem szokványos, hiszen a színtéren mozgó kollégák legtöbbjével ellentétben nála nem a magas sikolyokon, hanem a mélyebb tartományokban elővezetett, selymes dallamokon van a hangsúly, így igazi kuriózum, amit csinál.

Bár a régi harcostárs Mitch kivételével a csapat tagjai folyamatosan cserélődnek a frontember körül, a produkción ez sosem érezhető, így természetesen ez a buli is atompontos és feszes volt, ráadásul igen komoly mozgást is produkáltak a színpadon. A koncert hevében félmeztelenre vetkőző Bill Hudson pózai mondjuk néhol kifejezetten megmosolygtatóra sikeredtek, ahogy a tiszta fehérben virító, ezüstösre lakkozott körmű billentyűs, Henning Wanner is furán hatott kissé, azt azonban egyértelműen le lehetett szűrni, hogy marhára élvezik a koncertet, szívüket-lelküket beleteszik a buliba. Hatalmas előnye ennek a felállásnak továbbá az is, hogy Zak dallamai alá nemcsak a Som Lajos fiatal alteregójaként feszítő Mitch, hanem Henning is remekül pakolta a magas vokálokat, azért pedig szintén extra vállveregetés jár, hogy fikarcnyit sem építettek a nosztalgiára. Egészen a ráadásig ugyanis egy fia Savatage-téma sem került elő, hanem rendületlenül tolták a sajátokat, leginkább természetesen a friss anyagra koncentrálva, és a Victim Of The Night vagy a Ghost Of The Devil pont annyira nagyot ütött élőben, mint lemezen.

Ráadásként azért persze érkezett két Sava-klasszikus, a Turns To Me, illetve a katartikus Edge Of Thorns, és bármennyire is szimpatikus és szerethető csapat a CIIC, azért el kell ismerni: lehetnek bármilyen jó formában, a Sava-mágiát saját dalaikban nem tudják hozni. Ettől függetlenül bármikor vevő vagyok rájuk. Sajnos, míg más állomásokon a Hall Of The Mountain King és a Chance is előkerült, nekünk – vélhetően a kései kezdés miatt – be kellett érnünk két extra dallal és rövidített műsoridővel. Így is bőven elmúlt már éjjel egy, mire befejezték, ilyen későn pedig sem az izraeli Desert, sem pedig a Zakkék után színpadra lépő holland Lord Volture nem tudott lázba hozni. Az első két nótájukat még megvártam, de maximum korrektnek nevezhető heavy metaljuk ezúttal kevésnek bizonyult ahhoz, hogy maradásra bírjon.

Fotó: Polgár Péter