Shock!

Várható volt, hogy addig járok a kútra, amíg el nem török, vagy legalábbis fel nem sülök a személyre szabott értelmezési keretemmel. Azokról a tét nélküli, nagy mintás emberkísérletekről beszélek, amelyekben az utóbbi időben volt alkalmam részt venni, és amelyek közül végül éppen a mindenkit átölelő, emberarcú Coldplay állított a legnehezebb feladat elé. Összességében tökéletes gömbként beszélhetnék arról az élménycsomagról, amit a Puskás-tripla első estéjén Chris Martinék a fejünk köré varázsoltak (már csak az űrhajós analógia megtartása miatt is), mégis, már nagyon hamar elkezdtek megfogalmazódni bennem azok a kérdések, amelyeket ekképpen sűríthetnék egybe: mégis, mit láttam/hallottam én most? A Coldplay slágereinek és slágernek szánt dalainak majálisba csomagolt kivonatát, vagy csupán zenei aláfestést egy Bono Vox-féle világmagyarázathoz és kozmosz-szintű barangoláshoz, amelyben mi magunk voltunk a lámpások? Tényleg az Indiántánc járta el Ákost, netán a Halott Pénz fizette ki Marsalkó Dávidot, vagy csupán kihagytam egy szükséges lépést? Magamat is meglepve, ezt próbálom megfejteni az alábbiakban.

Beszéltem ezekről az úgynevezett emberkísérleteimről, és ami a Carson Comával és Azahriah-val kapcsolatban igaz volt rám, az a Coldplay esetében is stimmelni látszott: bár minden okunk meg lett volna rá, nem tévesztettük szem elől egymást az évek során, az adott zene folyamatosan ott volt a perifériámon, mi több, határozottan élt bennem a főhősök iránt egy olyan fokú kíváncsiság, amit a korszerű popprodukciók elenyészően kis része tud belőlem kiváltani. Persze az előbb említett hazai előadók még csak most érkeznek meg (ha egyáltalán) arra a porondra, amelyen a Coldplay már magabiztosan berendezkedett, ennél fogva indokolatlan is lenne bármilyen ennél mélyebb összevetés az ugyanitt nemrég szintén triplázó Azahriah-val – ennek ellenére attól félek, hogy később mégis elkerülhetetlen lesz. Annak sem látom értelmét, hogy a jelen koncertet a Coldplay-életmű kontextusában helyezzük el, és mondjuk el újfent, mi volt igazán szerethető ebben a bő negyed évszázadban, amelyet eddig közösen eltölthettünk ezen a bolygón. A britek (számomra nagyon is magától értetődően) eleve arra a szerepre születtek, amelyet ezen az estén nekünk eljátszottak (?).

Lehet beszélni a fenntarthatóságról, és lehet tenni érte, aztán lehet ezt azon a szinten is tenni, ahogy a Coldplay csinálja. A két éve zajló, eddig csaknem nyolcmillió embert megmozgató Music Of The Spheres World Tourt nagyon alapos előkészítés előzte meg a tekintetben, hogy a hangzatos célok minél nagyobb részét át lehessen ültetni a valóságba. A pontos részletekkel senkit sem fárasztanék, a megfelelő helyeken meg lehet találni mindent arról, hogyan próbálják a részletekre is odafigyelve ténylegesen csökkenteni ennek a gigantikus utazó cirkusznak a környezeti hatásait, hogy végül valahol nullszaldó környékére beálljon a mérleg. És amikor a törvényszerűen érkező gúnyos megjegyzések és fanyalgó hozzászólások elhangzottak, a zenekar mindössze annyit kért: gyerünk, akkor mondjátok el, hogyan csinálhatnánk jobban! Ez már alapból roppant szimpatikus, és még mindig csupán a fundamentumát jelenti annak az „öleljük át egymást, higgyünk a szeretetben" jellegű életöröm-ejakulációnak, amellyel a banda a hallgatóságára támad. Kell-e mondjam, black metalon szocializálódott lelkem sikítva menekült közben a Hős utca irányába.

De bármennyire is kínos ez nekem, igazából egy rossz szót sem tudnék mondani a színpadi munka egyszemélyes letéteményesének tekinthető Chris Martinról, ő tényleg ez az „itt ülök a világ szívcsakráján, és neked zenélek" típusú arc, akit csak igen komoly energiákat megmozgatva lehetne utálni, ráadásul utóbbira igényem sincs. Pozitívumként nálam mégis az esik a legnagyobb súllyal latba, ahogy a Coldplay az együtt létezésről, az össznépi szórakoztatásról gondolkodik. Nem csupán láthatóvá teszi magát a hátsó régiókban meghúzódó tábora számára, hanem fel is keresi őket, és ennek érdekében nem csupán egy A, de egy B, majd látszólag a semmiből egy C jelű színpadot is bevet, mi több, használ is. A C színpadot ráadásul állítólag mi láttuk el energiával, amikor az itt-ott feltűnő kinetikus lemezeken ugráltunk, illetve a kihelyezett szobabicikliket hajtottuk. Nagyszerű kezdeményezés, teljes mértékben támogatom, már csak azért is, mert az ülőhelyeken semmi ilyesmire nem volt lehetőségünk, és törődhettünk elsődleges feladatunkkal, a megfelelő látótér megtalálásával az ülő szektorokban is birka módjára álldogáló szaktársak erdejében.

És akkor térjünk át végre a koncert lényegi elemére: nem, nem a Nagyszerű Dalokra gondolok, hanem a ledes karperecre. Ebből kapott a kezére egyet-egyet minden belépő, hogy aztán önkéntes módon látványelemmé válhasson a közjó érdekében. Felületes YouTube- és TikTok-ügyi áttekintésemből az derült ki, hogy a legtöbbek fantáziáját ez a dolog mozgatta meg, és tartok tőle, hogy pár hét múlva nekem is elsősorban a karperecek fognak eszembe jutni, amikor az előadásra visszagondolok. Tipikusan egy zseniálisan egyszerű ötlet ez, a kütyüket ugyanis központilag lehetett be- és kikapcsolni, mindenféle színekben váltogatni, méghozzá olyan pontossággal, hogy velük konkrét alakzatokat lehetett a nézőtéren kirajzolni. Amennyire nevetségesen hangozhat ez, annyira masszívan látványos a dolog, a világíts-a-telefonoddal nevű játék magasabb szintre vitele, nem mellesleg így ténylegesen minden jelenlévő a show részévé válhat. Nyilván egy töksötét, fedett arénában mutatott volna ez igazán jól, de őszintén bevallom, ami a látványt illeti, nekem már ezért megérte az egész felhajtás.

Szóval amikor éppen nem kilátóhelyet kerestünk, lemezen ugráltunk és biciklit hajtottunk, netán planéta formájú gömböket pattogtattunk, módunkban állt a zenére is odafigyelni, és persze nem lepődtünk meg, hogy a látványhoz hasonlóan az is nagyon ki volt találva. Egyrészt a négy részre (Planets, Moons, Stars, Home) részre tagolt műsorra gondolok, folyamatos vándorlás közepette a már emlegetett három színpadon, másrészt arra a jól artikulált koncepcióra, hogy a stadionra szabott méretek dacára az egésznek egyfajta tábortűz körül, együtt üldögélős hatása legyen. Nem okvetlenül a kivetítőre (látszólag véletlenszerűen) kirakott rajongók spontánnak ható megéneklése, vagy a (látszólag véletlenszerű) konkrét dalkérésekkel támadó lányok színpadra hívása miatt mondom ezt, ezek helyett ugyanis nyugodtan el lehetett volna játszani gyakorlatilag bármelyik dalt, biztosan többre jutottunk volna úgy. Nem túl meglepő módon az alapkoncepció az volt, hogy a kötelezők mellett eljátszanak majd minél több dalt az „új" lemezről, aztán az újdonságok kergetésébe annyira belemelegedtek a srácok, hogy feelslikeimfallinginlove címmel egy akkor még kiadatlan dal is nálunk debütálhatott.

Mégis, mintha túl kevés lett volna a lekvár a pirítóson, és túl vastagra szelték volna a kenyeret. Esetleg egy ordas közhellyel élve az zavart, hogy kikapcsolódni vágyó magamat folyton be akarták kapcsolni, de idővel elkezdtem látványcirkuszként tekinteni az egészre. Ráadásul arra is rá kellett jönnöm, hogy ugyan sokakhoz hasonlóan az én életemet is végigkísérte a Coldplay zenéje, az mindig is inkább a háttérben szólt, így az ilyenkor rendre előforduló nagy rácsodálkozások is elmaradtak. Végső soron különösebb panaszra egyáltalán nem lehet okom, az ehhez hasonló fellépések a zene puszta élvezete helyett inkább szólnak arról a minőségi audiovizuális csomagról, amit a zenekar ilyenkor átnyújt a táborának. Az pedig, amit a Coldplay nyújt, ténylegesen egyedi dolog, amit csak tőlük kaphatsz meg, és ha kedved támad a részletekben elmerülni, akkor arra is bőven van mód. Nem kis feladat ám egyszerre elszórakoztatni a kislányt és a nagymamát, közben pedig kiszolgálni azokat a tömegeket is, akiknek puszta presztízskérdés volt ez az este, illetve a megjelenés. A szférák zenéje, Instagramra komponálva, Chris Martin házi feladata piros pontot ér.