Shock!

Sok példát látunk-láthattunk már zenekari osztódásra itthon és külföldön, az embernek ma már szeme se rebben az ilyen hírek hallatán, és végül is mindig van érthető indok, ha más nem, akkor jogi. A jelenség tehát szépen lassan legitimizálódik a legendásan rugalmatlan és vaskalapos rockközönség köreiben is. Mégis, a Gotthard tulajdonképpeni megkettőződése így is meglepetéssel tudott szolgálni, hiszen itt nem két vagy több alapember feszült egymásnak, hanem az abszolút főnök Leo Leoni hozott létre egy, kizárólag régi dalokkal kiálló projektet a továbbra is gőzerővel működő anyabanda mellett. Aztán persze ha végiggondoljuk, érthetővé válik, miért döntött így a gitáros, és a későbbi folyamat is szépen kirajzolódik: eredetileg a debütlemez huszonöt éves jubileuma volt az apropó, és talán csak néhány koncertben gondolkodott. De ahogy az lenni szokott, elkapta a fonalat a gépszíj, és mára saját anyag készítésével flörtölő, aktív és stabil zenekarrá vált a CoreLeoni.

Különösen érdekes ez annak fényében, hogy jövő év elején ismét aktivizálja magát a Gotthard, mi több, jönnek hozzánk is, szóval jó kis móka lesz összehasonlítani a két produkciót. Amelyek persze simán elférnek egymás mellett az európai színtéren, hiszen a repertoárban ma már minimális az átfedés: a Svájcban (gondolom) régóta reggeli ébresztőműsorokba meg főzőshow-kba járó mainstream, „nagy" Gotthard teljesen más dimenzió, mint a klubbandák szintje, és Leónak vélhetőleg ez a miliő hiányzott, na meg persze az ezer éve nem játsz(hat)ott régi nóták. Nem beszélve arról, hogy hány ősrajongó érzi magát cserbenhagyva ezek nélkül, amikor koncertre megy – mert azért persze családostul eljárnak továbbra is –, és ugye ott van az a hatalmas űr is, amit Steve Lee hagyott maga után. Nic Maeder rokonszenves srác, jó énekes, el is fogadta a nagy többség, de teljesen más karakter, és mint ilyen, valóban szerencsésebb inkább az újabbkori dalokat műsoron tartani vele.

Ha már Steve Lee: a mai napig rendkívül fájdalmas belegondolni, mennyire tragikusan fiatalon és értelmetlenül hunyt el immár csaknem egy évtizede, az emblematikus hang pedig gyakorlatilag pótolhatatlan veszteség. Bár az utolsó pár vele készült Gotthard lemez már mutatott némi szürkülést, ayreonos vendégszereplése nagyot szólt annak idején, és nyilván halálakor is volt pár projekt-felkérés a naptárában – egyszóval még bőven volt lehetőség a karrierjében. Az „ön-tribute" zenekar összeállításakor kardinális kérdés lehetett tehát az énekes személye. Amikor pedig Ronnie Romero lett Leo embere, sokan csaphattak a homlokukra, hogy „hát persze!". A pár év alatt Jolly Jokerré avanzsált chilei srác hangszíne még hasonlónak is mondható, de kellően egyedi is és latinos sármja, Blackmore családot is meghódító kellemes személyisége pedig még magát Steve-et is megmosolytatná. Mindemellett vicces figura is, aki saját latino sztereotípiáiból is előszeretettel csinál viccet, Coverdale-paródiát ad elő, és folyamatosan nyomja a baromságot amellett, hogy zseniálisan énekel – ahogy mondani szokás: színpadra született.

Leo zenésztársai pedig a svájci színtér ismert vagy kevésbé ismert veteránjai, de Igor Gianola gitáros és Alex Motta dobos révén a latin vonal irányába dől a mérleg, szóval ennek megfelelően laza és fesztelen az alaphangulat – ilyen társaságban egy német gyökerű basszer (Mila Merker) sem lehet karót nyelt, pláne hogy ő is olasz-Svájc szülötte (tegyük azért hozzá: Leo eredetileg az „igazi" Gotthard igazi dobosával, Hena Habeggerrel kezdte el ezt a csapatot, csak neki apai örömök miatt fel kellett függesztenie ezen tevékenységét idén). Igor amúgy ismerős lehet máshonnan is, elvégre hosszú évekig gyűrte az ipart Udo mellett, sajnos pont az egyre jobban elunalmasodó időszakban, ugyanakkor Jorn mestert többek között éppen az ő csatlakozása rázta fel – és mint itt is kiderült, Igor is ezt a lazább, hard rockosabb vonalat érzi jobban. Udónál nyilvánvalóan nem sikerült megközelítenie a vén smirglievő korábbi – illetve mostani – társainak ligáját, de a Gotthard stílusához tökéletesen illeszkedik (és nem mellesleg, a '90-es években kisegítő jelleggel zenélt már Leoniékkal).

Maga Leoni sem egy Malmsteen, de ide nem is kell ilyesmi: az eddig született két saját dalból is kiderül, hogy elsősorban a feeling a lényeg – ugyanaz a feeling, amivel a korai Gotthard a mai napig hódít. Nem véletlen, hogy bár viszonylag alacsonynak tűnt a nézőszám (a nagyterem úgy a keverőig telt meg – persze „kissé" sok volt a hasonló műfajú koncert azon a héten), az első pillanattól fogva forró volt a hangulat, és bár én magam is vacilláltam még pár nappal korábban is, pláne Deep Purple után, hogy menjek-ne menjek, illetve hogy Hardline-ra vagy erre, kábé a második percben tudtam, hogy jól döntöttem. Húztak a dalok, mint az állat, úgy szólt az egész, mint az atom, és bár tökre szeretem az eredeti felvételeken a diszkrét színesítő billentyűket, itt még samplerről se volt se hírük-se hamvuk, ezáltal még feszesebben, még keményebben dörrentek meg a klasszikusok. Ami külön király volt: egészen a legvégéig, a Steve emlékére eljátszott I'm On My Wayig nem toltak lassú számot – ez így a záródal hatását is felerősítette. Emellett a gyakorlatilag tökéletes „best of régi Gotthard"-műsor mellett külön örültem a Cheat & Hide-nak is (a már beakusztikosodó korszak nyitánya, az Open lemez nagy kedvencem, és a CoreLeoni-koncepciót tekintve ez a dal cseppet sem nyilvánvaló választás ), szóval – bár az utóbbi időben kissé hanyagoltuk egymást a svájciakkal – engem kilóra megvett a zenekar aznap este.

Fotó: Kovács Levente / Hard Rock Magazin