Shock!

Legutoljára két és fél évvel ezelőtt láttam a Deep Purple-t, a már akkor is futó The Long Goodbye turné keretében. Ahogy pedig az világosan látszik is, a körút elnevezése több mint találó, hiszen a veterán csapat még mindig ezen címke alatt van úton, az aktuális dátumok közé pedig idén egy magyar megálló is befért. A Purple mindig is szerette Magyarországot, hiszen miközben sok hasonló kaliberű sztárcsapat fellépései között hosszú időszakokat kellett átvészelnie a hazai rajongóknak, addig Ian Gillanék meglehetős rendszerességgel voltak elcsíphetőek itthon is. Ennek ellenére azonban ezúttal is óriási érdeklődés kísérte a koncertet, amelynek eredményeként – számomra kissé meglepő módon – ki is kellett tenni a megtelt táblát.

Ahogy 2017-ben, úgy ezúttal is a kanadai Monster Truck lépett fel a brit veteránok előtt, és természetesen a tőlük megszokott kiváló formát most is hozták. A kanadaiak fazonja és southernes zenéje egyaránt illik a Purple elé, ráadásul tényleg abszolút top minőségben hozzák azt a fajta muzsikát, amit az ember leginkább az Egyesült Államok déli részéről származó csapatoktól várna. Persze egy olyan korban, amikor a legjobb Sunset Strip-muzsikák Skandináviából érkeznek, nincs különösebben mit csodálkozni rajta, hogy néhány ontariói kölyök úgy tolja a szteroiddal felturbózott Skynyrdet, mintha az anyatejjel szívták volna magukba. A Monster Trucknál minden rendben van: a feeling, a kiállás és a kiváló dalok, így természetes, hogy a Purple közönsége itthon is jól reagált rájuk.

Ahogy fentebb írtam, ez elvileg még mindig a 2017-ben indult turné, a program azonban gyökeresen más volt most, mint két évvel ezelőtt Bécsben. Míg a szomszédban kifejezetten nagy hangsúlyt kaptak a legújabb kori Deep Purple-szerzemények, köztük pedig természetesen az akkor friss InFinite dalai, addig most igazi old school slágerparádét kaptunk, amelybe mindösszesen a Jon Lord emlékének szentelt Uncommon Man fért be a Now What?-ról, meg az utolsó anyag Time for Bedlamje. A program többi részében pedig csakis a leges-legnagyobb slágerek, abszolút közönségkedvencek követték egymást. Már a nyitány is piszok erős volt a Machine Headről elszabadított Highway Starral és Pictures Of Home-mal, de a későbbiekben is folyamatosan örökzöldekkel kényeztettek minket. Az In Rock – Fireball – Machine Head übertriászról összesen nyolc tétel hangzott el, ami – figyelembe véve, hogy a tizenhat tételes programban három hangszeres szóló is bekerült – egyértelművé teszi, hogy a zenekar ezúttal az 1970-72 közötti abszolút aranykorra kívánt hangsúlyt fektetni.

Ez persze nem hozta épp könnyű helyzetbe az idén már 75. életévébe lépett Ian Gillant. A frontember hangja már évtizedekkel ezelőtt megkopott kissé – ami a magasakat illeti –, ezért is hagynak ki nagyon jó érzékkel olyan klasszikusokat a koncertprogramból emberemlékezet óta, mint például a Child In Time. Az ezen a koncerten megidézett korszak dalai viszont nem kevés kihívást rejtenek énektechnikailag, és persze a fehér ingében leginkább joviális öregúrnak tűnő Gillan egészen máshogy énekli őket, mint a klasszikus koncertfelvételeken. A végeredmény azonban így is teljesen rendben volt, vokálisan is. Az pedig Anyánk szerint különösen hátborzongató és gyönyörű volt, amikor a Perfect Strangers végébe beillesztették az "I don't want to take your poison" sort a Getshemane-ből, amit annak idején Gillan énekelt fel lemezre 1970-ben.

Zeneileg pedig a Purple még mindig top, ez vitathatatlan. Az az ízléses, feszes, de mégis élettel teli, lüktető, hibátlan dobolás, amit Ian Paice elővezetett, ma is a legnagyobbak közé emeli őt, ez nem is lehet kérdés, de a többiek is remekeltek. Zeneileg döbbenetesen egyben van a csapat, a hangszeresek pedig – ahogy az náluk a kezdetektől védjegy – szólóban is lehetőséget kaptak képességeik megcsillogtatására.

A Don Airey Magyar rapszódiával megspékelt önálló betétjével remekül felvezetett Perfect Strangersszel fordultunk rá a záró slágerparádéra, ahol a Space Truckin' – Smoke On The Water – Hush – Black Night négyest csak Roger Glover basszusszólója akasztotta meg rövid időre utolsó előttiként, majd a Purple kerek 90 perc után befejezte az előadást.

A koncert rövidebb volt tehát, mint legutóbb, de ilyen életkorban két-három év eltelte már igen komoly időnek számít, a tagok – legfőképp valószínűleg Gillan – pedig ma ennyit bírnak. Nem baj, ez a másfél óra ugyanis pontosan olyan volt, amilyennek egy Deep Purple-bulinak 2019-ben lennie kell: elegáns, könnyedén szórakoztató, de mégis tökéletesen profi.