Shock!

Az elmúlt hét tragikus eseménye ismét rávilágított azon tézis helyességére, miszerint az ember sosem tudhatja, lesz-e esélye bepótolni egy-egy elszalasztott lehetőséget. És bár pont Chris Cornell eszembe sem jutott pár évvel ezelőtt, amikor eldöntöttem, hogy nem fogok kihagyni semmilyen elérhető koncertet sem, amikor valamelyik régi kedvencemet megnézhetem, sajnos a történtek igazolták, hogy eljutottunk abba a korba, amikor bármi megtörténhet. Hiszen már azok a zenészek is ötven-hatvan éves kor körül vannak, akik tinédzseréveimben robbantak be, az olyan öregek aktív, turnézó pályafutásából pedig, mint például a Deep Purple is, tényleg bevallottan már csak pár év van hátra. Mikor pedig Chris meghalt, én épp a The Long Goodbye Tour keretében Bécsben fellépő Purple-t néztem.

Ugyan a jövőre ötvenéves zenekar három éve játszott Budapesten, tavaly pedig Ian Gillant Don Airey-vel karöltve is el lehetett csípni nálunk, mégsem volt kérdéses számomra, hogy a Magyarországot (remélhetőleg csak egyelőre) elkerülő turnét látnom kell. A Purple tagjai előre leszögezték, illetve a koncertsorozat nevéből is kitűnik, hogy ugyan búcsúturnéról van szó, de a kör évekig fog tartani, azt követően azonban várhatóan valóban leállnak. Jogosan legyinthet persze bárki, hiszen hallottuk már ilyesmit jó párszor, de tekintve, hogy Gillan és Glover 72 évesek, Airey és Paice pedig jövőre tölti a hetedik X-et, el kell fogadnunk, hogy a Purple lassan tényleg leteszi a lantot. Mivel pedig amellett, hogy élőben a mai napig kifejezetten jól játszanak, a huszadikként frissiben megjelent inFinite is kifejezetten erősre sikeredett, túl nagy kockázatot így nem jelentett 7-800 kilométert vezetni a kedvükért szerdán, a Budapest-Szeged-Bécs-Budapest vonalon.

Pláne, hogy 19:40-től az a kanadai Monster Truck melegített előttük, kiknek Sittin' Heavy című lemeze a tavalyi év egyik kellemes meglepetése volt, élőben pedig vaddisznó módon hatásosak, ahogy azt a 2016-os Rock in Viennán számomra, a Nickelback előtt pedig a pesti közönségnek is bizonyították. A hamisítatlan rocksztár-fazonokból álló csapat itt sem tökölt sokat, simán csak arcunkba csavarintották kanadai létükre maximális hitelességgel elővezetett redneck muzsikájukat. Bár a Black Stone Cherry – Skynyrd vonalon mozgó, zsigeri zene láthatóan totál ismeretlen volt a meglehetősen koros közönség döntő többségének, ők is hevesen reagáltak a Monster Truckra, ami a kiváló formában zenélő és minden szükséges rock and roll elemet bedobó négyes mellett a remek hangzásnak is köszönhető volt.

A Deep Purple-ről meg elöljáróban csak annyit, hogy koncertjük a végtelenül energikus ifjúság után sem tűnt fáradtnak, bár ők már nyilván nem szántják fel a színpadot. Ennek ellenére a tagok jéghegybe vésett fotóit ábrázoló háttér előtt kezdő veterán alakulat előadása cseppet sem volt poros vagy vérszegény, aminek az a titka, hogy a Glover-Paice ritmusszekcióra építkező ötös még mindig veszett húzósan és feszesen adja elő szerzeményeit. Műsoruk első tétele az InFinite nyitányaként is szolgáló Time For Bedlam volt, mely alatt Gillan kissé Koós Jánost idézte fehér zakójával.

A közönség már ezt is feszült figyelemmel hallgatta végig, az első komoly üdvrivalgás azonban a hármas slágerblokkot indító Fireballt övezte, amelyet a Bloodsucker és a Strange Kind Of Woman követett, és ugyan imádom ezeket a klasszikus dalokat, számomra az igazi érdekességet az olyan újkori tételek jelentették, mint a Now What?-ról elővett Uncommon Man és Hell To Pay, illetve az InFinite dalai. Ezek közül elsőként a szuperfogós Johnny's Band érkezett, majd a The Suprising, amelyet Lidia Baich osztrák hegedűművész vendégeskedésével adtak elő. Gillan meg is jegyezte, hogy szereti a meglepetéseket, ezen a turnén pedig van is része belőlük bőven, hiszen a zágrábi koncerten például Tony Martin és Andy LaRocque is felbukkant. Bár Lidia kétségkívül szemet gyönyörködtető jelenség, sokat sem ehhez a dalhoz, sem pedig a záró Black Nighthoz nem tett hozzá. Airey-vel viszont jót bohóckodtak, mikor a billentyűs Mr. Crowleyval induló szólójának részeként játszottak kicsit a Nessun Dormából meg a Kék Duna keringőből. Lidia Steve Morse-zal is jammelt kicsit és ugyan a klasszikus, egymásnak felelgetős szólópárbajra kicsit nehezen érzett rá, végül a koncertnek ez a része is jópofára kerekedett ki, a vén rókák pedig láthatóan nagyon élvezték a szituációt.

A The Suprising után volt még Birds Of Prey is, meg persze a kötelező slágerek Lazytől egészen a záró Black Nightig, így végül csaknem két órát töltöttek a színpadon, és ugyan a tizennyolc tételes program végére Gillanből kissé elfogyott a szusz, a koncert vokálisan is rendben volt. Ráadásul csakúgy, mint tavaly, a frontember ezúttal is megengedett magának pár sikolyt is. Ezek persze már nem olyan metszően élesek és csontig hatolóak, mint régen, mégis jóleső nosztalgiával töltöttek el. A Purple koncertje azonban ettől még persze messze több volt, mint múltidéző haknifellépés.

Fotó: Christian Hofer, Wiener Stadthalle