Shock!

Lehetséges, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb ember arra, hogy megemlékezzek az új Deep Purple-lemezről, ugyanis az ősfelállás(ok) - tehát az MK II és III - által lerakott zenei alapanyag enyhén szólva is őrületes hatással volt rám annak idején, ami egyébként elmondható az immár huszonegy éve a csapatban pengető Steve Morse-ról is. Azonban ha valakire rá lehet aggatni a „minden újdonságra nyitott", valamint a „nosztalgiát szigorúan csak módjával adagoló" jelzőt, az minden bizonnyal én vagyok, és többnyire ennek a mentalitásnak köszönhetően tudtam megbarátkozni a legutóbbi felállás munkáival is. Éppen ezért gondolom úgy, hogy ezt az új lemezt is egyszerűen tilos a rommá koptatott „régen minden jobb volt" klisével megkörnyékezni, hiszen vannak események, amelyek megváltoztathatatlanok (Jon Lord elvesztése), illetve olyanok is, amelyek még a halálnál is biztosabbak (Ritchie Blackmore soha vissza nem térése a Deep Purple-be).

Az is persze inkább csak nézőpont kérdése, hogy Morse megjelenése valóban tudott-e új színeket és vérfrissítést hozni a zenekarnak anno, avagy inkább csak amolyan kényszermegoldás-jellegű szerep adatott meg neki a legendás elődöt követően. A megrögzött, ma már fossá elcsépelt „szmoúúúkondövóóóter" kórust még mindig végtelenítve mantrázó, szemellenzős Blackmore-fanatikusokat nyilván még huszonegy esztendő elteltével is ez utóbbi gondolat tartja életben. Nekem szerencsére azért sikerült külön választanom a mostani felállást a klasszikus leosztásoktól, és igen, egyetértek abban, hogy Morse-szal igenis megújult, felfrissült a csapat. A fiatalos lendület – ha lehet ilyet még állítani a hatvanas-hetvenes éveiket taposó zenészekről – szinte a Purpendicular óta jelen van, s mint ahogyan Morse beilleszkedett, úgy Don Airey is tökéletesen passzol a Hammond-varázsló szerepkörbe, amit rögtön be is bizonyít nekünk a Gillan „ráolvasásával" induló Time For Bedlamben. A „klaviatúrára rátenyerelős" jelző itt tulajdonképpen el is veszíti a jelentőségét, hiszen ami itt hallható, azt sokkal inkább „egész testtel a billentyűzetre hasaló" effektusnak illene elnevezni. De egyébként Airey kiemelt játéka is sokkal jellemzőbb erre az új anyagra, mint mondjuk az előzőekre.

Az emberi hozzáállással és az összhanggal tehát nincs baj, egyértelműen érzékelhető a koncerteken is, hogy változatlanul megvan közöttük az összhang még ebben a matuzsálemi korban is. Ian Gillan – még ha az élő performanszokon néha át is csap egyszer-egyszer önmaga paródiájába a már nem létező magasak erőltetésével – így is végtelenül humoros és jópofa fickó benyomását kelti, aki ha kell, tud röhögni is saját magán. Tisztában van azzal is, hogy most már csak a középtartomány a legideálisabb környezet a hangja számára, de hát ki az az őrült, aki még a Toolboxon hallható sikolyokat várná el tőle ebben a korban. Ian Paice korábbi egészségügyi problémái ellenére is topformában van, ahogyan Roger Glover is, azonban azon kívül, hogy iszonyatosan megbecsülendő és tiszteletreméltó dolog az, hogy még nagypapa korban is a deszkákon töltik az estéiket a közönség társaságában, nekem némi hiányérzetem mindig felmerül az MK IV-es (vagy ez már az V-ös? vagy VI-os? - a fene se tudja követni ezt már) felállással kapcsolatban. Ez pedig nem más, mint hogy nem mindig tudnak igazán emlékezetes dalokat és üresjáratoktól mentes albumokat leszállítani. A Purpendicularről vagy az Abandonról egyértelműen el lehetett mondani ezt, sőt, ha minden korábbi dologtól elvonatkoztatunk, talán még a négy évvel ezelőtti Now What?!-ról is. De ha valaki valami csoda folytán egyszer arra kérne, hogy próbáljak meg felidézni dalokat mondjuk a Bananasról, akkor a csettintésre lökött válaszaim helyett alighanem fejvakargatást és tanácstalanul széttárt kezeket kapna a kérdés feltevője.

Többnyire ez a legnagyobb „bajom" az InFinite-tel is: hiába hallom rajta megközelítőleg azt az igazi, egyedi „díppörpűűű-szundot", néhány dal kivételével egyszerűen emlékek nélkül robog el mellettem szinte a teljes anyag. Pedig esküszöm, hogy jó párszor próbálkoztam vele, háttérzenének és odafigyeléssel is egyaránt, de a már említett Time For Bedlam, a jól bevált pentaton skálákra épített Hip Boots, vagy éppen az Airey bikaszar vastagságú Hammond-recsegtetéseitől súlyos Get Me Outta Here és a pörgősebb All I Got Is You kivételével semmit sem tudnék belőle felidézni. A könnyedebb, lazább One Night In Vegas is inkább csak egy csuklóból kirázott téma Morse végtelenségig szerény szólójával, aki egyébként korábbi önmagához képest is rendkívül visszafogottan penget. Nem is beszélve a fakó, alulkevert és tompa gitársoundról, ami az Abandonon tapasztalt teltebb, hasítóbb megszólaláshoz képest elég nagy visszalépés. Bob Ezrin, mit tettél? Az album második fele pedig egy hatalmas nagy lufi, amit teletömtek semmitmondó, felejtős szerzeményekkel. Bocsánat, de engem ilyesmivel már nem tudnak megetetni. Ráadásul a bónusznak felrakott The Doors-feldolgozás, az eredetileg eléggé energikus Roadhouse Blues ebben a formában is inkább csak egy öreges lötyögésnek tűnik. Teljesen felesleges volt így benyugdíjasítani.

Most persze a hardcore Deep Purple-fanatikusok egy látványos UZI-sorozattal biztosan ronggyá fognak lőni, amint holnap reggel kilépek a bejárati ajtón, de ennek ellenére is úgy érzem: dalok tekintetében talán ez lett a leggyengébb Deep Purple-lemez az összes közül. Ha viszont hattyúdalnak szánták, tökéletesen megállja a helyét csípőből elnyomott, beleszarós örömzeneként, és így, ebben a formában akár még vállalható búcsú is lehetne. Ellenpéldának egyébként a hasonlóan veterán Uriah Heepet tudnám felhozni, akik például három évvel ezelőtt egy ennél százszor bivalyabb dalokkal teli albummal jelentkeztek (Outsider), s ha nekik még megy, akkor a Purple-nek is mennie kellene. Azért persze hallhatóan van még Gloverékben is potenciál, és ha mondjuk már fizikailag is megterhelő lesz számukra a sok koncertezés, akár még merészebben kidolgozott és ötletesebb kompozíciókat is kaphatunk egyszer tőlük. Legalább olyan ötleteseket, mint amilyen például az InFinite borítója. A pontszámot most inkább csak a tisztelet kerekítette felfelé.