Immáron hagyományosnak nevezhető a január végi Wigwamos monstre Deep Purple-őrület a Cry Free szervezésében. Mint az már régóta ismeretes, ők hazánk legismertebb (talán mert az egyetlen?) Purple cover bandje, és mint ilyen, minden év elején valami igazán különlegessel igyekeznek előrukkolni.
Két éve a Purple ®Evolution koncepció jegyében kronologikus sorrendben, minden Purple korszakból elhangzott két-két dal; tavaly pedig a tízéves jubileum miatt 10 Years In Rock volt a jelszó, és ennek megfelelően a talán legklasszikusabb lemez került terítékre elejétől végéig, szőrőstül-bőröstül (természetesen az In Rock-ról van szó). 2007-re nem esett semmiféle évforduló, ellenben tavaly év végén bekövetkezett egy billentyűs-váltás és felmerült az igény arra is, hogy két szintén alap-klasszikus Purple album hangozzék el teljes mivoltában. Mi más is lehetett volna ez, mint a Fireball / Machine Head duó?
Két, egymás után megjelent lemez, és mégis két teljesen eltérő karakter: a Fireball ugyebár a csapat játékos kísérletező kedvének engedett nagyobb teret, kikacsintgatva a progresszív stílus felé is; a Machine Head pedig egy hamisítatlan slágergyűjtemény, egy csuklóból kirázott rockanyag, amely a Purple legismertebb nótáit vonultatja fel. Nem véletlen, hogy a mai napig műsoron van az anyabandánál is szinte a teljes lemez.
Kellemes péntek esti programnak ígérkezett tehát ellátogatni a Wigwamba, főleg, hogy a legjobb Cry Free-hagyományokhoz híven bizton számíthattunk meglepetésekre a programban – bármennyire is jól ismert dalokat ígért az este. Nos, a Fireball teljes egészében már önmagában különlegesség, hiszen bár a csapat régóta nyomja a címadót, sőt, az Anyone's Daughtert is hallottam tőlük, de az epikus Fools pl. itt debütált (még Soulavy Gábor hangszerelte át kissé), akárcsak a dobszólóval kiegészített The Mule (senki ne kérdezze, olyan volt-e, mint a Made In Japan-es verzió, én ennyire nem vagyok kattant rajongó, hehe) és a többi dalra sem emlékszem, hogy gyakran előkerült volna CF-bulikon. Akárhogy is, a No One Came, a Demon's Eye óriási kedvenceim és király volt élőben hallani őket. A már említett Anyone's kitűnő és humoros stílusparódia, a Fools pedig tényleg hátborzongatóra sikerült. Bónuszokból is kijutott: meg kell mondjam, az I'm Alone című B-oldalt most hallottam először, de valamiért a Strange Kind Of Womanről sem tudtam, hogy a Fireball lemez bizonyos kiadásain szerepelt. Hát bizony, CF bulin mindig tanulhat valamit az ember – az I'm Alone mindenesetre nagyot szólt. Mi tagadás, meghallgatnék egyszer egy kizárólag ilyen elpotyogtatott nótákból összeállított különleges műsort!
A Machine Headnél reméltem, hogy a Smoke On The Water eredeti helyén szerepel majd és nem a koncert legvégén kerül rá sor a szokásos 10 perces verzióban, az addigra már kellően besörözött közönség megénekeltetése céljából (sznobizmus rules, hehe); de természetesen nem így alakult. Mindez azonban egyáltalán nem okozott problémát: a zseniális album többi dala (plusz a kislemezes alapmű, a When A Blind Man Cries) is óriásira sikerült, különösen a lemez titkos gyöngyszemei voltak ott nagyon, úgyis mint a Never Before és az epikus Pictures Of Home. A Lazy előtt az új billentyűs, Nagy Attila bűvészkedett egy kicsit hangszerén: érdekes volt látni, hogy játékstílusa mennyire más, mint Soulavy Gáboré, mégis ugyanolyan jól összefogja a nótákat és a zenekart. Még csak azt sem mondom, hogy „Jon Lord" után most ő lesz „Don Airey", mert alapvetően Attila is Jon stílusában nyomja és amúgy is, bizonyos rajongói körökben szeretik Aireyt fikázni, ami butaság ugyan, de még véletlenül sem szeretném, ha bármiféle összehasonlítás esete merülne fel a tagcsere kapcsán. Ami volt, jó volt, ami most van, az is jó. Különben is, Gábor maga segédkezett utódja megtalálásában és még így sem bírta megállni, hogy ne nyomjon el egy fél Burnt és egy teljes Perfect Stranges-t ex-bandájával (meg sem volt állítólag beszélve). Mindez jelzi, hogy az elválás barátságban történt, vélhetőleg a civil élet mellé egyre kevéssé fért be a zenélés – szomorú, de tipikusan hazánkra jellemző eset.
Akárhogy is, a CF év eleji nagy bulijára mindig érdemes ellátogatni, de nemcsak erre: jómagam sose voltam még olyan koncerten, ahol ne adtak volna bele anyait-apait – még a legutóbbi, kis konfliktussal járó Rocktogonos buli is remekül sikerült „tartalmilag". Ez a produkció nemzetközi szinten is megállja a helyét, egyszersmind utat mutathat bárki számára, aki tribute zenekar alapításán töri a fejét: csak akkor szabad kiállni a színpadra, ha ezt a szintet már sikerült abszolválni. Remélem, a jövő januári bulin a Who Do We Think We Are / Burn kettős hangzik majd el teljes egészében. Még egy dolog a végére; ami a bandával kapcsolatban gyakran eszembe jut: vajon mi sülne ki abból, ha ez az öt arc egyszer saját nóták írásába fogna?
