Úgy látszik, egyre jár az agyam a Cry Free legénységével: tavalyi beszámolómat azzal zártam, hogy milyen jó lenne, ha az egy az egyben lenyomott Fireball-Machine Head kettős után (legutóbb ugyanis ez volt a koncepció) az idei évkezdő, immár hagyományossá vált nagy Wigwam-bulin a Who Do We Think We Are-Burn kettős hangzana el. Nos, nem így alakult persze, de valóban a Who Do We eddig sosem játszott dalai jelentették az újdonságot ezúttal. A Burnt gondolom, majd a Stormbringerrel együtt kapják elő jövőre, valóban, így a logikus…
A másik újdonságot a vendégzenekar személye jelentette: sokszor gondoltam már arra, miért is nem dolgoznak össze jobban hazánk tribute zenekarai, főleg a közös gyökerűek – nos, most megvalósult az a párosítás, amely „nagyban” tudomásom szerint sohasem: a „Deep Purple” közös bulit csinált a „Led Zeppel”. Mivel hazánkban azonban nem csak egyetlen Zep tribute banda létezik, tisztázzuk gyorsan, hogy konkrétan a Zepsessionről van szó, akiket láttam már kb. két évvel ezelőtti búcsú(?)koncertjükön a ferencvárosi művházban, ahol akkoriban rendszeresen, klubszerűen játszottak. Akkortájt még a másik Zep tribute, a Lead Zeppelin (ők amúgy léteznek még?) csapat énekese segítette ki őket, akit én anno még tévéműsorok felvételein láttam (egyetemistaként az ember ráért ilyesmikre járni) és már akkor feltűnt, milyen jól énekel. Azon a bulin én úgy értelmeztem, hogy egyszer s mindenkorra vége, ezért nem kis meglepetést okozott, hogy most akkor megint van Zepsession. És milyen jó, hogy így alakult!
Mostanában amúgy is újra tombol a Zep-mánia (bennem is!), ezen egyórás koncert alapján pedig mindenképpen lemegyek a Wigwam 2-be, ahol, ha jól értettem, önálló fellépés lesz valamikor februárban. Led Zeppet játszani, jól – nem sok ennél nagyobb zenei kihívás létezik és a négy veszprémi úriember minden görcs nélkül megoldotta a dolgot. Kell-e ennél több kommentár? Nem hinném.
Ugyanígy nem lehet túl sok okosságot elmondani a Cry Free-ről sem: a Deep Purple cover „bééénd” (ahogy Atka szokta mondani pihent agyú konferanszaiban) tulajdonképpen van azon a szinten, mint az anyazenekar lehetett a tagok harmincas éveiben. A frontember ugyan olyan laza, hogy majd szétesik (az énekre persze ennek ellenére sem lehet panasz, legyen szó Gillan, Covi vagy Hughes témáról), de a hangszeres játékra ez még véletlenül sem jellemző, illetve laza, feelinges, de ugyanakkor nagyon is precízen összerakott és fegyelmezetten irányított – akármennyire ellentmondásosan hangozzék is ez.
A programban persze – mint fentebb említettem – mindig megbújik egy-egy csemege, még ha ezúttal a Who Do We nótákon kívül valóban a jólismert klasszikusokon volt a hangsúly. A Who Do We lemez pedig végre úgymond hivatalosan is megkapta az őt illető elismerést, mert bár kissé mostohagyereknek számít az MK2 alkotásai között, elejétől végéig király. Adott ugye a slágerként fennmaradt Woman From Tokyo, amelyet amúgy is mindig nyomott mind a Purple, mind a Cry Free, de az olyan nótákról is csak áradozni lehet, mint a Rat Bat Blue, a Smooth Dancer vagy a Super Trouper – utóbbi három egy speciális egyvelegben került tálalásra, plusz természetesen a „bátyó” repertoárjába nemrég visszakerült Mary Long. Ennyi erővel persze akár a teljes lemezt is lenyomhatták volna, hiszen mindössze két dal hiányzott volna, de hát ne legyünk telhetetlenek: a nagy nóták (Burn, Stormbringer, Bloodsucker, Child In Time, Perfect Strangers… stb.) interpretációjába –bár Atka mintha valami olyasmit mondott volna, hogy rosszul játszanak – nem lehetett ezúttal sem belekötni.
Szintén újdonság volt, legalábbis számomra a Kállai Jani önálló szólójából kibontakozó Well Dressed Guitar – ezzel a gesztussal a szemellenzős Blackmore-rajongók is kaptak egy kedves fricskát: azt hiszem, 2008-ban már tényleg nem érdemes semmiféle diskurzusba bonyolódni azokkal, akik a mai napig az excentrikus gitárost hiányolják fennhangon a Deep Purple-ből. Morse a király, igazán elvihetné Vai és Satriani egy G3 turnéra egyszer… G3 helyett persze van nekünk K3-munk, amely bármennyire jó is, én továbbra is kíváncsi lennék, mit tudna önállóan összehozni a Cry Free brigád, akár más néven – tényleg hiánycikk itthon az igazán feelinges, Purple-gyökerű, de mai megszólalású hard rock muzsika. Vagy: milyen lenne egy-két énekes K3 dal mondjuk éppen Atkával? Érdekes kérdések, reméljük, egyszer valóra válik valami ezekből az ötletekből – nem hinném, hogy a zenekar fejében nem fordult volna meg ilyesmi. Addig is: 10 (12) more years in rock!
