Shock!

Igazi girl power napnak ígérkezett ez a kellemes tavaszi péntek, tekintve, hogy nemcsak a brazil death metal amazonok léptek fel első ízben nálunk (legalábbis Cryptaként), hanem a magyar női kézilabda-válogatott is nekiment a svédeknek az olimpiai selejtezőn, ez utóbbi miatt aztán – bár a (gy.k. nem-shockbeli) munkanapom is hosszabbra nyúlt a tervezettnél – nem sikerült az első két bandát elcsípni. Ezt ugyan sajnálom, mert – lévén death metalban erősek – mind hazánk Beneath The Voidja, mind a dán Plaguemace színvonalas felvezetése lehetett a lányoknak, ugyanakkor sem én, sem meccsnézésre becsatlakozott cimborám nem éljük annyira a műfajt, hogy nagykanállal fogyasszuk azt. Viszont felkent műfaji szakértőnk, a kompetens, de vitriolos tollú Oravecz tanár úr helyett én legalább csupa jókat írok majd.

Mindig, minden stílus kapcsán megy a sírás-rívás-picsogás, hogy nincs utánpótlás, mi lesz ha a nagyok kihalnak, visszavonulnak, eltűnnek. Talán a death metalosok kevésbé veszik ezt ennyire tragikusan, de azért itt is vannak ilyen hangok, pláne, hogy ezt a műfajt azért fizikailag sem lehet a végtelenségig bírni. Nos, a turnépartneréhez hasonlóan dán Nakkeknaekker remek cáfolata mindennek, kinézetre 22 évesek, összesen nyomnak kábé 150 kilót (hangszerekkel-dobfelszereléssel együtt), és olyat daráltak a kék Barba moshpitre vágyó testnevelés-szakkörének, hogy ihaj. Egységes kiállás, jókedv, erős megszólalás, klasszikusokat idéző „kellemes" zene, baromi élvezetes volt az egész – mintha valami 1991-es Cannibal Corpse-koncertre teleportált volna egy időgép. Imádnivaló volt, ilyenkor mindig eszembe jut, hogy gyakrabban kéne death metal koncertekre járni. Érdekes módon úgy tűnik, hogy lemezük még nincs is, de biztos vagyok benne, hogy a kéthónapos intenzív túrán sokan rájuk kerestek már és fognak ezután is (kábé most jár félúton a hármasfogat). Nyilván nem ők a halálfém forradalmárai, megújítói vagy megmentői, de mindig jó látni, hogy a fiatalságnak is van mondanivalója a régi témákat illetően.

Visszatérve a girl powerre, pályafutásom és életem nagy részét nők között töltöttem és töltöm a mai napig, ismerem tehát egymáshoz fűződő bonyolult viszonyaikat és ezen olykor viharos nexusok kereszttüzében is mindig is igyekeztem-igyekszem középen állni. Nyilván ez a viszonyrendszer a metálszíntéren sem más, mint az élet egyéb területein, szóval ha valaha felbukkan majd egy Viper's Nest nevű csajbanda, az talán nem a véletlen műve lesz. Tehát, hogy valójában mi vezetett ahhoz, hogy a Fernanda Lira és Luana Dametto alkotta ritmusszekció lelécelt a gitáros Prika Amaral mellől, aki azóta már többször átalakította a Nervosát, elég, ha csak az érintettek tudják.

Mindazonáltal a Crypta és a mostani Nervosa közötti különbségeket figyelembe véve könnyen el tudom képzelni, hogy simán csak más zenei elképzeléseik voltak, mert azért elég mindkét csapat eléggé más irányból közelít a death metal felé. És bár még mindig vannak az úgynevezett metálközösségben olyanok, akik egy-egy sikeresebb lány- vagy frontcsajos banda, netán szólóelőadő kapcsán pusztán nőiségüknek vindikálják a sikert és az extra figyelmet, ezáltal mintegy elbagatellizálva az annak elérése érdekében befektetett kemény munkát, az igazság az, hogy önmagában ma már egyáltalán nem számít kuriózumnak egy csajbanda – esetünkben is egyből lett kettő, na bumm.

Úgyis az számít, amit hallunk és ezzel egyik esetben sincsen gond: a Prika-féle Nervosa megmaradt az eredeti tufa vonalon, a Crypta pedig a kissé szofisztikáltabb, technikásabb irány mellett tört lándzsát és szúrt fel rá minket főzenekarként. Mert szögezzük le: amit egy bő órában itt letoltak, az alázó és pusztító volt, a metálmacsóizmust tehát nyugodtan félre lehet tenni egyszer s mindenkorra. Luana eleve a csajos színtér egyik legkirályabb dobosa (persze eleve nincsenek sokan), a korábbi Nervosa-bulikon is tök jó volt mindig figyelni, ahogy 45 kilójával a szart is kiveri a bőrökből csépeli a cájgot ... szóval akármelyik közhelyet vetjük is be, ő aztán tényleg ad a girl powernek. Fernanda továbbra is baromi viccesen hozza a színpadi acsarkodást, a „hangját″ pedig mindig is bírtam. Ebben a bandában ráadásul nem egy gitáros van, hanem rögtön kettő (Tainá és Jéssica), akiknek köszönhetően egy extra – legalábbis morbidangeles értelemben vett – zeneiség is bekerült a másik két lány által korábban megismertetett képbe. Mindkét bárdista sokat és izgalmasan szólózik, ez feldobja a zenét, ráadásul a tempók és a ritmusok is sokkal változatosabbak, mint a Nervosa esetében, emellett pedig a lemezek kicsit mélymentes, old school, de pont emiatt természetes és szerethető hangzása simán visszaadható élőben.

Vissza is adták, bár picit néha rakoncátlankodtak a gitárok és emiatt időnként pont a szólózást nem hallottam – hozzáteszem, körbejártam a helyszínt, hogy legyen összehasonlítási alap. Később aztán úgy tűnt, hogy a jobb oldali pult felől a legjobb a sound, és ott is maradtam már. Kicsit nyugodtabb körülmények között hallgatva a Shades Of Sorrow lemezt most, simán el tudom képzelni, hogy ebben a formációban egy kis extra progresszivitásra való hajlam is van, tehát akár még egy komplexebb deathesebb, atheistesebb stílus felé is kikacsinthatnak valamikor a jövőben, főleg, hogy immár egy-egy pillanatra a torzítóról is leléptek a gitáros lányok. Van tehát fantázia ebben a latin prog/deathben, kérdés, hogy élőben mennyire működne, mert jelenleg azért mégiscsak a zúzdáé a főszerep, és ezt veszi a publikum – na meg persze Fernanda sem egy Steve DiGiorgio. A jövővel azonban most ne törődjünk: a jelen tekintetében ez egy tökéletes este volt, kiváló levezetése egy fárasztó munkahétnek, szívhezszóló köszöntése a szárba szökkenő tavasznak, ismét bebizonyítva, hogy a lányok angyalok – ja, nem. A Crypta kvartettje nem komédiázik, hanem odateszi – várjuk őket vissza bármikor.

Fotó: Barba Negra