Próbáltam összeszámolni, hogy hányadszor láthattuk/hallhattuk már az Anathema boglyafejű főnökét / lelkét / zsenijét Magyarországon – legyen az zenekarral, szólóban, fivérével együtt, illetve Leafblade nevű projektjével, mint most is – de nem sikerült. Gyanítom, hogy kb. 20 alkalomról beszélhetünk immár, amelyeknek nagyjából a felén sikerült is jelen lennem, és így visszatekintve sok-sok különböző élménnyel gazdagított már Danny(ék) zenéje: az Eternity-éra heringezős zúzásától a későbbi fellépések szónikus utazásán át az akusztikus klubbulik torokszorító hangulatáig igen széles a spektrum.
A pécsi belváros szívében (a Meki alatt) lévő Toxic pincehelysége kicsit fura helyszínnek bizonyult. Jobban örültem volna valami szellősebb helynek, ahol esetleg kényelmesen le is lehet telepedni – pár éve az Ifjúsági Ház klubja jobb választás volt. Bár a csekély számú jelenlévő miatt azért sikerült az apró, ráccsal védett színpad közelében ácsorogva követni az eseményeket. Megérkezésünkkor az első döbbenetet a hangfalakból áradó elektro-techno robaj okozta – aztán hamar rádöbbentünk, hogy az önjelölt DJ bizony az est sztárja maga, aki bőszen lengette is rőzséjét az iPodjáról érkező szintetikus ütemekre. Sebaj, láttam őt már asztalon léggitározni a Queen Bohemian Rhapsodyjára, tehát nagy meglepetés már nem érhet. Idővel szerencsére rátalált pár Björk és Sigur Rós dalra, amelyek már illettek ahhoz a hangulathoz, amibe az est ringatni hivatott az egybegyűlteket.
A Leafblade programjának főszereplője a projektnek induló, de immár elvileg négytagúvá bővült formáció főnöke, Sean Jude gitáros/énekes volt. A középkori bárdnak kinéző, karakteres fejű srác akusztikus-folkos dalai sokszor a Simon and Garfunkel dolgait juttatták eszembe. A Sean mellett üldögélő Daniel elmélyülten színezgette a témákat finom gitárdallamaival és vokáljával. Volt pár varázslatos pillanat, de mindenki tudta jól, hogy azoknak oroszlánrésze még hátravan – még Sean is bevágta az utolsó dal előtt, hogy „Na, még egy nóta, aztán megkapjátok a srácot....”.
Kb. húsz perces szünet után (Danny Cavanagh bedobott két teát a pultnál) egyszerre csak a Lost Control hangjai szólítottak vissza színpadhoz. Hősünk a zenei aláfestést megint egy gitárral és mindentudó POD effektjével oldotta meg, amellyel egész témákat tud megismételtetni, egymásra pakolni, összekeverni, vagy akár gombnyomásra visszafelé lejátszatni. Így sokszor – pl. a csodálatos Flying végén – egyszerre szólt vagy 5-6 dallam, és ha kedve úgy tartotta, még a sarokban álló szintetizátorhoz is lepattant egy kicsit. A billentyűknek többek között az Angelica-ban, az Inner Silence elején és a feldolgozásként elhangzó Enjoy the Silence-ben (Depeche Mode) volt fontos szerepe. A koncert gerincét a legutóbbi, A Natural Disaster című lemez dalai adták, volt belőlük egy raklapnyi, és így élőben egy gitárral tényleg csodálatosak, de valahogy a lemez máig nem nyűgöz le annyira. Természetesen (de kicsit sajnos is) az Eternity album előtti szerzemények nem kerültek terítékre – a zenekar nagy stílusbeli vízválasztójának számító műről a kezdő Angelica csodás dallami mellett még a Hope hangzott el. Mekkora az a dal is, tényleg. Főleg, hogy a lemezverzióhoz képest (már több mint 10 éve jelent meg, bakker!) most az ének is stimmelt.
Az Alternative 4 lemezről a hidegrázós Fragile Dream volt a kötelező mutatvány, és bár az örök kedvenc Judgementről NEM volt a Deep (a tökéletes rockdal a maga 4 akkordjával), viszont a Forgotten Hopes és a könnycsordító One Last Goodbye nem maradhatott ki. Utóbbiban Daniel igencsak kieresztette a hangját. Nagyon megtanult mára énekelni a srác, de hallottam olyan véleményt is, hogy ezzel a szomorú ballada intim hangulata szenvedett csorbát. Maradandó pillanat volt még – mint mindig – a Temporary Peace vége: „...behind this beautiful horizon....” – hát igen. És szép volt Danny monológja a halál nemlétéről, meg olyanokról, amik így utólag leírva bénán hatnak, de akkor és ott, a hullámzó visszhangok és még lecsengő akkordok közepette adott valamit – erőt, békét, összetartozást, egy plusz gondolatfoszlányt, amit elraktározhattunk....
Volt persze egy új dal is – nagyon ideje már, hogy új kiadvány jöjjön az „anyazenekartól” – azt hiszem Angels Walk Among Us címmel. Hangulatáról és ismétlődő, kissé kiakadt végéről abszolút a Steve Wilson-féle Blackfield ugrott be, ami ugye jó dolog. Ha hasonló nótákkal pakolják tele az új lemezt, akkor megyek is a sarki hanglemezboltba. Utolsóként pedig egy Pink Floyd dal hangzott el. Tudvalévő, hogy az Anathema előszeretettel idézi meg az egyik legnagyobb hatásának is nevezhető csapatot élőben. A One of the Few és a Szigetes fellépésen félelmetes hangulatot teremtő Comfortably Numb mellett egy harmadik nóta bukkan fel időről időre a repertoárban: a basszuslépkedős akkordmenetével 1000 közül felismerhető Wish You Were Here – ami természetesen nagy visszhangtengerbe és zongorás levezetésbe torkollott ezen a szombat estén.
Záró attrakcióként visszajött Sean, és két nótát játszottak el együtt – ismertem őket, főleg a „lájláláj” refrénű első szerzeményt, de mivel a 60-as/70-es évek hippi-dalainak korában még csak apukám szeme sarkában csillogtam, megnevezni nem tudom az eredeti előadókat. A dalok között még egyszer bereklámozták a helyszínen árult Leafblade demót. Jófejségből vásároltam is egyet – igen ám, de olyan bénán írták meg a CD-t, hogy a dalok fele élvezhetetlen (....jöjjön csak még egyszer erre valamelyikük.....!). Viszont Danny szépen megköszönte, hogy elmentünk a koncertre, és hogy nélkülünk, a közönség nélkül mindez nem jöhetett volna létre.
Konklúzió: Újra nálunk járt Kalevala Dániel. Volt már meghatóbb, spontánabb, vagy akár hosszabb koncertje is (meg olyan is, ahol kevesebb hangosan csevegő vagy a sörével ide-oda barangoló köcsög volt a nézők között), de így 2007 elején, úgy, hogy legutóbb másfél éve jártak erre, már tényleg ki voltam már éhezve ezekre a dalokra. A csalódás eleve kizárt. Már holnap mennék újra – és akkor vinnék valakit, akit most nem mertem.
