Shock!

Eddig még nem volt szerencsénk a heavymetal.hu egyik fesztiválját sem meglátogatni, de most két okból is érdekelt a dolog, egyrészt olyan csapatokat hívtak meg, amelyekre nagyrészt kíváncsi voltam, másrészt meg Wackorék meghívták BZ-t vendégénekelni, ezt meg kevéssé akartam kihagyni ugye, ő meg aztán pláne. A Kultiplexben sem voltam még, kicsit lepukkantabb a koncertterem, mint amire számítottam (viszont a klotyójuk teljesen tiszta és kulturált, ráadásul még zárni is lehet az ajtaját, ami ritkaság a rockklubokban sajnos).

Korán kezdődött a Wackor koncert, amit nem bántam túlzottan (aznap még Csolnokon felléptek egy másik fesztiválon, ezért a sietség), igaz némi technikai para akadt az elején beállásilag, de aztán belecsaptak a jóba. Nagyjából egy Wackor best of-ot hallhattunk, a srácok is elemükben voltak humorilag, Miki bónuszként olykor érdekesen bugyborékolt a mikrofonba - efféle hangképződményeket még nem volt szerencsém hallani tőle. Lehetett táncolni, headbangelni, ugrálni a dalokra - kinek-kinek ízlése szerint, részemről jól éreztem magam, köszönöm. Még egy új dalt is hallhattunk, a címét sajnos nem tudom, az viszont lejött, hogy lehet rá bólogatni, táncolni, kinek-kinek ízlé... Az aggódást félre lehet tenni, hogy a srácok kifogytak volna az ötletekből.

A BZ-s Soul Donors után picivel még egy vendég érkezett, akit először láttam a boyokkal: Ágnes Vanilla, aki igen jól mutat a randa rokkkzenészek között, ráadásul érezhetően kiválóan érzi magát ebben a közegben. A szemfülesebbek észrevehették, hogy még léggitározott is picit. Ágnes jött, győzött és még születésnapja is volt. Rocklemezt neki, de azonnal! A Wackor megint tarolt, sajnos túl gyorsan véget ért a koncertjük (legalábbis én még elviseltem volna még úgy húsz percecskét), de rohanniuk kellett tova. A két koncert közötti szünetben a fesztivál főszervezője által felszólítódtam jegyvételre, így mit lehet tenni, mindenesetre érdekes ez... No komment.

A Remorse igen kalandos életet tudhat maga mögött, és végre tényleg megjelent az új lemezük, ami gyakorlatilag a Bay Area-féle thrash esszenciát rejti magában (mint azt a megfelelő helyen ki is elemzem). Itt pedig a lemezbemutatójukra készültek, melyen ráadásul két darab Kossuth Lajos is részt vett. Egyikük gitárosként, másikuk pedig nézőként. Ehhez illő intróval kezdtek (Kossuth Lajos azt üzente...), majd nyitottak a középtempós Varázslóval, de igazából a 20/40 melegítette be igazán a közönséget, meg a zenekart is: szinkronban pörögtek a hajak.

Kicsit tartottam tőle, milyen az új énekesük: fazonilag rendben is van a srác, az üvöltős hangja erősebb, mint Róm Gabié, ám az énekhangja még elég bizonytalan (ez például a Lénynél jött ki). Ezen kívül még picit bele kell tanulnia a frontemberkedésbe, néhány mozdulata még elég sutának tűnt, illetve inkább illene egy Akelához, mint a Remorse-hoz. De majd belejön idővel. Az említett dalba beleszőttek egy Megadeth szólót egyébként, ami ott is roppant ismerős volt, de ha most levágja valaki a fülem, sem tudom megmondani melyik klasszikusból csenődött el. Itt kell picit kitérnem Lalira, akihez hasonló klasszikus power-thrash gitárost eddig csak amerikai klipekben láttam. Annyira ízesen (és technikásan) játszik, amit nem csak hallgatni öröm, hanem nézni is. Elképesztő tehetség a srác, de hol bujkált eddig?!...

A koncert közepe felé egy Testament feldolgozást is elzúztak, az Over The Wallt, ami nyilván nem a tizenévesekhez szólt, de legalább megismerhetik a mi generációnk igazi thrash zenéit. Aztán jött a hatalmas termetű ex-énekes, Róm Gábor, és plusz életet vitt a dalokba. A srác színpadra termett és pont. A Várom az esőt című nótával kezdett (egy Remorse sláger), amit a Fázom követett (szintén sláger), amibe beleszőttek egy másik Testament dalrészletet.

A záró nótában, Vince is visszatért a deszkákra headbangelni és vokálozni, így két énekessel folytatódott a műsor, és négy gitárossal, ugyanis az utolsó gitárszólónál a gitár vándorolni kezdett: Lalitól Vincéhez, majd Gabihoz. Azt hiszem sokunkat megleptek univerzalitásukkal. Sajnos vége lett ennek is, de nem panaszkodhatunk: igazán tömény energiabombát kaptunk tőlük. Elképesztő energiával és ízzel játszanak a srácok, az apróbb technikai hibákat meg bőven elvitte a feeling. Örülnék, ha megtalálnák a stabil közönségbázisukat, és a zenéjükhöz méltó módon tudnák folytatni a koncertezést, meg egyáltalán a létezést.

A Deadsoil lemezen igencsak tetszett - bár talán akkor még ennyire gigadömping nem volt metalcore zenekarokból - ezért kíváncsi voltam mit művelnek élőben. Meg amúgy sem láttam még ilyesféle metalcore csapatot koncerten. Az már mókás volt, hogy a vokalista srác Manowar pólóban feszített - lehet ez hc/metalcore körökben trú, de egy metalfejnek, aki nem ragadt le a sikolymetalnál, inkább röhejes és ciki. Pózokból nem volt hiány, de erre azért számítottam is, valahogy ebben a stílusban, picit mindent túljátszanak, túlmozognak, ettől érzik hitelesnek magukat? Hm... Fene tudja, számomra százszor inkább mosolyra fakasztó volt az előadás, mint magával ragadó.

A színpad előtt egy nagy területet két darab vézna tizenéves srác uralt, akik nyilván rettentően agresszívnek érezték mozdulataikat, melyek inkább egy rángógörcsben szenvedő gibbonhoz emlékeztetettek, mindesetre minden érdeklődőt meggátoltak abban, hogy a színpadhoz közel jutva figyeljék a zenekart. Ellenben arra figyelni kellett, nehogy véletlenül gyomorszájon rúgják merő hobbiból. Kiváló.

Azt hiszem metalcore-t inkább otthon fogok hallgatni ezentúl, koncerten nem annyira bejövős ilyen formában a dolog.
A zene is elég egysíkú volt élőben, meg amúgy is fáradtunk már, szóval néhány dal után elpályáztunk, de ígérem, legközelebb már megnézek valahol egy CasketGarden koncertet.

További fotók:
Deadsoil
Remorse
Wackor