Shock!

Noha az előző esti/éjszakai elhajlás nyomait merev álmosságként cipeltem egészen estig ábrázatomon, de nem lehetett kihagyni ezt a kombót, ráadásul amíg lehet, menni kell a Kultiba.

Mikor odaértem, síri csend és hullaszag fogadott az aznapi első csapat koncertje helyett, illetve épp akkor pakolták be a cuccokat a terembe: az aznapi mozielőadást elfelejtették lemondani (ha jól tudom), így erőteljesen csúszott az összes program. Nem mondom, hogy nem rogytam meg kicsit a hírtől, tartottam tőle, hogy a tetemessé váló csúszás miatt valamelyik koncert közben állva elalszom. Az órámat már nem is nézegettem, valamikor későn elkezdődött végre az Archaic, akikre a tavaly megjelent lemezük alapján már kíváncsi voltam, vajon élőben is jók-e. Azok. Tényleg. Nem mondom, hogy nem lehet néhány tipikus gyermekbetegséget felfedezni a dalokban meg a színpadi kiállásban, de hihetetlen, hogy a Remorse-on kívül létezik még egy épkézláb thrash zenekar végre nálunk.

Olt Ákos szólóit külön öröm figyelni, viszont a buta blackes károgást el kellene felejteni, nem illik ide, de úgy általában rendben van a csapat, bár némi önmenedzselés még rájuk férne. Ja még valami: a fej nélküli gitár olyan, mint a thrash első h nélkül – érthető, de az égvilágon semmi értelme. Pár nóta után már inkább kívülről hallgattam csak a koncertet – a túlzott hangerő kiüldözött, kevéssé akartam töksüket lenni már az első csapat alatt.

Utánuk jött a Wackor, akik továbbra is mondhatni családias légkörben kezdték el a bulijukat. Ahogy a Szigeten, így itt is játszottak jó pár új dalt a szokásos lemezes slágerekkel vegyítve. Értelemszerűen az ismertebbekre mozdult be az a kevés ember, aki megtekintette őket, de azért az egyik új dalt (a macskásat) legalább ketten ismertük már a közönség soraiból. Ellenben Rancor nem volt. Pedig kellene... Láttam már kerekebb koncertet tőlük, ők is kicsit szét voltak csúszva, de a szokásos wackorosan aranyos poénok azért mindig meg tudják menteni őket. Az meg mindig vadállat, ahogy szléjercsabi hozza a metalos diszkó-groove-okat.

Jó későn lépett színpadra a német thrasher Dew-Scented, akik legutóbbi lemezükkel újra elnyerték maximális bizalmamat, valahogy újra rátaláltak arra az ízre, amit hiányoltam a korábbi albumokról. Illetve még meg is fejelték néhány plusz dologgal, gyakorlatilag pályafutásuk számomra legjobb lemezét tették le az asztalra az Incinerate-tel. Mostanában meg úgyis újra thrash-diétán vagyok, szóval különösen jólestek azok a klasszikus alap thrash (meg slayeres) témák, amiből ők is felépítették a dalaik 95%-át.

Valami fura hangulat volt egész este a levegőben, fene tudja miért, de valahogy nem volt baj, hogy ránézésre ha tán százan lehettünk ott, és az sem okozott gondot, hogy szinte dalonként akadt valami technikai problémájuk - hol valamelyik mikrofonnal, hol a gitárcuccokkal, és németül instruálták a keverőst/technikust. Kit érdekel, ha végtelenül precíz módon hasogattak szét mindent, és az sem zavarja az embert ilyenkor, ha két piros meg egy zöld lámpánál arcokat nem, csak hajakat lát – de ugye ez műfaji sajátosság. Leif Jensen, a vokalista, pedig cirka száz kilónyi mosolygás – persze mikor nem elkínzott arccal ordibál a szokásos terpeszében.

Gyakorlatilag néhány ismerősnek és néhány rajongónak zenéltek, láthatóan lelkesen, túlmagyarázni ezt most totálisan felesleges: aki ott volt, tudja miről beszélek, aki meg nem, az jöjjön el legközelebb, ha erre tévednek egy-két év múlva.

A koncert végefelé egyenesen örültem, hogy nem voltak többen, a fenének lett volna kedve nyomorogni, így is néhány idióta elkezdte a szokásos pogózást, lökdösődést, aminek az égvilágon semmi értelme, viszont a körülöttük állókat kivétel nélkül mind zavarja a szórakozásban. Baltával hasogatnám le a végtagjaikat, lassan és alaposan.

Hazafelé azon gondolkodtam, ha néhány középtempós alap thrash témát, meg némi klasszikus tikatikát végtelenítve hallgatnék, az momentán nekem bőven elég lenne, hogy jól érezzem magam. Van ilyen.