Shock!

A Depeche Mode és a Scooter mellett íme egy újabb zenekar, amelynek hívó szavára szinte valószínűtlen egyetértésben mozdul be a hazai tábor. Legutóbb 2018 nyarán jártam Die Antwoord-koncerten, és bár arra már nem emlékszem, hogy akkor összejött-e a teltház, rémlik, hogy a Budapest Parkban is nagyon sokan voltunk. A nagyobbik Barba Negrára most kikerült a „sold out" tábla, persze ahhoz itt elég volt ötezer ember is, de a masszív igény meglétét egyértelműen mutatta ez a tény. Legalább annyi biztosan kijelenthető, hogy a dolog nem volt magától értetődő, hiszen az elmúlt években új zenék terén nagyjából semmit sem mutatott a Die Antwoord, ami pedig a sajtóban szóba került velük kapcsolatban, azt talán hagyjuk is. Ugyanaz a téma, ami kicsit eltérő megközelítésben a Rammstein vagy Marilyn Manson kapcsán is felmerült, és amelynek „természetesen" itt sem lehetett mindenkit megnyugtató lezárást adni. Az alkalmi csepelieket mindenesetre nem ez mozgatta ezen az estén, és ez így is van rendjén.

Bemelegítő attrakcióként a LIL2HOOD névre hallgató DJ „lépett fel". Különösebben nem törtem magam, hogy őt elérjem, nem is sikerült végül, pedig a pletykák szerint Nirvanát és SOAD-t is játszott, tehát bizonyára kihagyhatatlan volt, bocsánat ezért. Az Antwoord jelenleg a Reanimated névre hallgató turnéját túrja, keresztül Európán és az Egyesült Királyságon, amivel nincs is más céljuk, mint a túlélésüket bizonyítani és némi reklámot nyújtani a készülőben lévő dokumentumfilmjüknek, amelyet Jon Day rendez, a leghírhedtebb Antwoord-klipekért felelős Roger Ballen művészeti vezetése mellett. Ez tehát a háttér, ami a tábort szerintem kevésbé izgatta, annál inkább szeretett volna megőrülni újra (és újra) az Enter The Ninjára. Yolandi Visser, Ninja és DJ Hi-Tek pontosan érti ezt, ez a zenekar amúgy sem a művészkedésről híresült el a koncertjein, tehát joggal számíthattunk arra, hogy az Antwoord legjavával lakatnak majd jól bennünket. És pontosan ez is történt, talán még a vártnál is koncentráltabb formában.

Ezúttal nem érkeztem olyan megugorhatatlan elvárásokkal, mint annak idején a Parkba, ahol az Antwoord-szüzességemet élőben is elvesztettem, az ultralátványos klipek világát nem reméltem már viszontlátni, és így jobban is szórakoztam. A téli szezonban, főleg az arénakoncerteken sokkal sterilebb koncertélményhez szoktam hozzá, és már az első hangok megszólalása előtt látszott, hogy ez itt most egészen másról fog szólni. A váratlan erővel tomboló tavaszi nyár a sátor belsejét annak rendje szerint szaunává változtatta, egyetlen nagy, közös izzadságfelhőben osztoztunk, miközben a főszereplők fájdalomküszöbön táncoló rap/rave/pop mixükkel szétkalapálták az agyunkat. A megszokott Chanting Monks intrót felturbózták az O Fortunával, majd a Fatty Boom Boom / Daddy / Banana Brain nyitással máris elronthatatlanul lendületbe hozták a közönséget. Visszatekintve, a műsor rövidsége papíron módot adhatott volna némi szájszélhúzogatásra, de az elmondottak okán ez a tizenöt tétel szerintem pont elég volt erre az estére, az Antwoord ilyen távon is mindent hozott, ami tőlük élőben elvárható.

A díszletet letudták pár monumentális arany kukaccal, mindent a két főszereplő személyes sármjára és az agyból kiirthatatlan slágerekre hegyeztek ki. Én azért örültem, hogy olyan csemegék is előkerültek, mint az „a capella" verzióban prezentált Everything Is Perfect vagy a ki tudja, milyen mélyről exhumált Wat Pomp?, közöttük a Yolandinak dedikált Rich Bitchcsel, hogy még véletlenül se fagyjon meg a hangulat. A logika a folytatásban is az maradt, hogy néhány nem annyira egyértelmű tételt illesztettek a mindenki által kívülről fújt alapdalok közé, és nem nagyon láttam olyan arcokat, amelyeken a panasz jeleit lehetett volna felfedezni. Ninja nem is bírt magával, már a Fat Faded Fuck Face alatt beugrott a közönségbe, pedig az ő nagy pillanata rendszeresen az ez alkalommal is műsorzáró (és egyben a komplett ráadást jelentő) Enter The Ninja alatt érkezik el. Itt ezúttal sikerült megvalósítani minden turnézó zenész álmát, midőn felállt a magasba tartott kezekre, és nyomott valami nagyon ninjás dumát. A remekül sikerült attrakciót egy seggvillantással koronázta meg, már a színpadra visszajutva, majd gyors elköszönés, és ennyi.

A közönség (pózerek!) igényeivel nem lehet vitatkozni, ha ennyire bejön nekik a keverék afrikaans/angol nyelvű rap és a héliummal segített női ének, plusz a veretős pop, akkor ezt kell nekik adni. Tulajdonképpen nekem sincs ezzel kapcsolatban semmi kifogásom, akár már az ősszel jöhetnének újra! Addig a szervezetem is megtisztul.

Fotó: Mahunka Balázs