Shock!

Néhány hete jött ki a Dog Eat Dog friss nagylemeze, a tizenhét év után megjelent Free Radicals, a csapat pedig jelenleg épp egy alapos Európa-turnén népszerűsíti az anyagot. Ennek keretében, pár német, illetve lengyel dátum után Budapestre is megérkeztek, ahol az Analog Music Hallban adtak csaknem teltházas bulit.

Az estét az a Kings Never Die nyitotta, akik a HC-t a Pro-Pain, illetve a Sick Of It All-felőli végén fogják meg, leginkább pedig arról nevezetesek, hogy náluk játszik az a Dan Nastasi, aki a DED első nagylemezén, az All Boro Kingsen is gitározott. Bár ez előzetesen meghirdetett koncertprogramhoz képest jó 40 percet csúszott a kezdés, Danéket még így is alig néhányan néztük, visszafogott lelkesedéssel. A fiúk persze profik, így az alacsony nézőszám ellenére is odatették magukat, bár Dan megjegyezte, hogy mind ő, mind pedig énekesük torokproblémákkal küzd, de azért igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni a szórakoztatásunk érdekében. És ha nem mondja, nekem ugyan eszembe nem jut, hogy bármiféle gond lenne a hangszálakkal. A csapatnak van pár kifejezetten fogós és a hardcore keretein belül akár még slágeresnek is mondható dala (Stay True, Stand For It All, Make Them Anymore satöbbi) és ezek élőben is jól működtek, így ha nem is produkált őrületes mosholást, a közönség azért láthatóan élvezte az előadást.

Elsőre furcsa volt számomra, hogy a három fellépő közül nem a brit tinikből álló, crossover Grove Street kezdte az estét. A Kings Never Die-ben mégis ott van egy közönségkedvenc, régi DED-tag, meg eleve idősebb figurák, aztán hamar kiderült, hogy abszolút jó döntés volt így összeállítani a programot. A ránézésre 20-22 éves kölkökből álló brigád ugyanis olyan energiabombát öntött a nyakunkba, ami után Danék valóban kicsit szürkécskének hatottak volna. A Grove Street egy az egyben amerikai zenét tolt, amerikaiaknak is néztek ki, így számomra kifejezetten meglepő volt, mikor kiderült, hogy az Egyesült Királyságból jöttek. A Suicidal Tendencies emlőiből magukba szívott zenéhez frottír zoknis, baseballsapkás, ceruzabajszos imidzs is társult, meg persze hozzá passzoló terpesz-ugrásos, körbe forogva gitározós, idegesen gesztikulálva fel-alá mászkálós színpadi jelenlét. Tökéletesen megtanulták tehát a leckét Mike Muirtól, ez a fajta zene élőben pedig gyalul. Ahogy a Grove Street is tette, egyedül csak a számok közötti szórakoztatást, kommunikációt kellene még fejleszteniük.

Mikor a koncert előtti interjúban John Connor és Dave Neabore azt fejtegette nekem, hogy mennyire boldogok az új Dog Eat Dog-lemez megjelenése kapcsán, akkor nem csak a szinte már kötelező promószöveget tolták, az tuti. Ha ugyanis biztosra akartak volna menni, akkor simán összedobnak egy tíz-tizenöt tételes szettet a klasszikus anyagokról, ezek közé elrejtve két, maximum három új tételt, és mindenféle rizikó nélkül bezsebelik a rajongói ovációt. Ehelyett a banda komolyan vette, hogy ez itt bizony a Free Radicals lemezbemutató turnéja, és csaknem a teljes lemezt el is játszották. Mindez pedig a koncert mintegy kétharmadát ki is töltötte. Isms, Expect the Unexpected, Rocky, If These Are Good Times, majd a vége előtt Who's The King és No Fronts Dan Nastasivel kiegészülve, mindössze ennyi fért be a klasszikusokról az Ampeddel bezárólag, a Walk With Me-ről és a Brand New Breed EP-ről meg semmi.

A bulit az új lemez klipesített dalaival kezdték, és ahogy az várható volt, mind a Lit Up, mind a Kin remekül is működtek élőben, ahogy a Never Give In és az @Joe's, meg a vége felé a Man's Best Friend is. A gond azokkal a tételekkel volt, amik a lemezanyagot is leültetik, élőben pedig konkrét fagyást okoztak. Ráadásul, mivel az új tételek közé tényleg csak ízelítő jelleggel kerültek be régi klasszikusok, voltak a közönségben, akik láthatóan ki is akadtak ezen, illetve sajnos a büfébe való ki-be mászkálás is állandó volt a koncert alatt. És nem is tudok ezért kárhoztatni senkit, mert hiába működik egy Changes Ozzynál vagy egy Dream On az Aerosmithnél, a Dog Eat Dog melankolikusabb dolgai nem ezt a kategóriát képviselik. Minden további nélkül elfogadom, hogy a Bar Down rendkívül személyes dal, ami sokat jelent John Connornak, de akkor sem koncertre való, így egyértelmű és teljes leállást okozott a közönségben. És ugyan az olyan lendületesebb tételeket, mint az Energy Rock vagy a Never Give In lelkesen fogadta mindenki, így is hatalmas volt a kontraszt ahhoz képest, ahogy a teljes terem felrobbant mondjuk a szokásos, világbajnoki öves, konferálós felvezető után, a lemezverzióhoz képest vagy másfélszeres sebességgel eltolt Rocky alatt. Azt meg talán mondanom sem kell, milyen reakciókat váltott ki Dan Nastasi érkezése és a vele kiegészülve előadott, rövidke All Boro Kings-blokk. Már a Who's The King? ikonikus szaxofon-bevezetőjétől megőrült mindenki, majd a hőfok csak még magasabbra csapott a No Fronts alatt, amit totál lelazulva nyomott le a Dannel hat fősre duzzadt, láthatóan semmiféle régi sérelmet nem hordozó, szélesen mosolyogva ölelkező brigád. Ezek után a ráadásként eltolt Zamboni már csak outroként funkcionált, és ugyan értem, mi volt vele a szándék (ahogy a dal szövegére utalva, John felkonferálta: „We're gonna make you leave with a smile"), a mosolygás sokkal inkább a korábbi dalokért, nem pedig a negédes zárásért járt.

Persze tök jó, hogy a Dog Eat Dog nem nosztalgiázni akar, hogy hisznek az új lemezben, viszont ezzel a bulival tökéletesen figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy ők bizony egy 30+ éves zenekar, igen komoly mennyiségű közönségkedvenc, kihagyhatatlan dallal. Az egyensúly egyértelműen felborult ezúttal tehát, ráadásul a rosszabbik irányba. A banda persze továbbra is végtelenül szimpatikus, egyszerűen árad belőlük a pozitív energia, így annak ellenére, hogy nem vagyok nagy rajongója a Free Radicalsnek, nem éltem meg csalódásként ezt az estét. Viszont azt is megértem, ha más igen.

Fotó: Máté Éva