Shock!

Hiszed vagy sem, lengyel felebarátaink nagyon érzik azt a különös, Sabbath-alapú muzsikákra épített, füstfelhőbe burkolódzó stoner-doom egyveleget, amitől az én szívem is mindig hevesebben kezd verni. Persze, nálunk is igen nagy rajongótábora van a dolognak, de az amúgy közmondásosan keresztyén-konzervatív értékrenddel bíró polákoknál tényleg egyre több banda tűnik fel ebben a kábult stílusban, akik ráadásul már elnevezésükben sem árulnak zsákbamacskát: Weedpecker, Major Kong, Spaceslug, vagy éppen a Belzebong, hogy az este főhőseiről, a Dopelordról meg ne feledkezzünk! (Harrach Péter ezen sorok olvastán valószínűleg már elkeseredetten tárcsázza is a KDNP lengyel társszervezetét, átkozván az ottani, túlzottan megengedő drogpolitikát, de akkor is ez az igazság.) Utóbbi formációt ráadásul nem kéne összekeverni sem a Monolorddal, sem a Dopethrone-nal, akikhez amúgy úgyszintén igencsak közel állnak, de hát ez a stílus már csak ilyen, sokszor az elnevezésekben is ugyanazok a szavak, szófordulatok recirkulálnak.

Be kell valljam, jómagam nem vagyok valami megveszekedett Dopelord-fanatikus, úgyhogy az egész móka akkor kezdett igazán érdekelni, amikor Zolika barátom, egyben állandó koncertjáró-társam ódákat zengett a négyes tavalyi magyarországi koncertjéről (amit már nem is tudom pontosan, mi okból, de kihagytam). Ezután természetesen átrágtam magam a Dopi három eddigi nagylemezén, és hamarost ott találtam magam, hogy alig egy nappal a Church Of Misery és a Nebula remekül sikerült szeánsza után újfent ott kóválygok a Dürer előterében, nézegetem a mörcspult valóban egészen pofás felhozatalát, és várom, hogy a kisteremben kezdjen végre a lublini-varsói galeri. (És igen, újfent elnézést az előbandától, de őszintén bevallom, ezúttal nem is igazán igyekeztünk valami veszettül, mert az Entrópia Architektúra zenéje és előadásmódja azért nem igazán az én világom.)

A kiírt fél tízes kezdési időpontban fel is bukkant az arcszőrzetben (is) rendkívül erős lengyel négyes, és ezúttal ugyan nem jött össze a teltház, mint előző nap, de amennyivel kevesebben voltunk, annyival gyomrozóbb hangosítás jutott Dopelordéknak, mint a szerdai duónak, sőt, azt kell mondjam, meg is lepődtem, hogy a kisteremben egy ilyen, viszonylag azért szerényebb anyagi körülmények közül érkező brigád ennyire bivalyerős hangzást tud kicsikarni magának. Grzegorz és Paweł gitárja szaggatott, mint az állat, Piotr basszusa pedig pontosan annyira öklözte a gyomrunkat, hogy abba ne lehessen belekötni. A banda legutóbb csatlakozott tagja, a másik Piotr is megsüvegelendő energiával küzdött a dobok mögött, úgyhogy innentől kezdve kaptunk egy bő órányi, bármiféle extrém hűbazmeg-élménytől mentes, azonban mindvégig ultrafeelinges bulit, amitől újfent átéreztem, hogy miért is szeretem én annyira ezt az egész recsegő-ropogó zenei cirkuszt.

Ráadásul elég rendesen beakadt a déjà vu-faktor is: Piotr és Paweł majd' ugyanúgy ropogtatták a „kösszönömmöket" és tolták befelé a Sopronikat, mint előtte való nap Hiroyuki, vagy Eddie Glass, és ez az egész valahogy pluszban egy jólesően ismerős, már-már családias hangulatba mártotta bele az embert (pláne, hogy elég sok arc valóban ismerősnek tűnt az előző napi szeánszról, hiába, ez azért markánsan egy underground szcéna). Hőseink arányosan válogattak három nagylemezükről, nem is nagyon mennék bele, hogy milyen sorrendben mik hangzottak el (félek, úgyis csak elcseszném a dolgot), terjedelmesebb számhosszaik miatt nem is csendült fel túl sok tétel, úgyhogy maradjuk annyiban, hogy egy nagy kerek egész volt így az este, amire a banda talán legslágeresebb tétele, a Reptile Sun tette fel a koronát a legutóbbi (de már így is majdnem hároméves) Children Of The Haze-ről. Soha rosszabbat!

„Polak, Węgier, dwa bratanki, / I do szabli, i do szklanki. / Oba zuchy, oba żwawi, / Niech im Pan Bóg błogosławi." – ahogy a kipcsakok mondják, és hát ismét be is bizonyosodott a dolog igazságtartalma, úgyhogy tessék jönni jövőre is, mi bizonyosan menni fogunk!

Fotó: Desszert Feszt