Shock!

Doro egy legenda! Lehet, hogy mozognak nála sokkal jobb énekesnők is a színtéren, mint ahogy az is, hogy ma már népszerűségben sem veszi fel a versenyt a vezető female fronted csapatokkal, mindettől függetlenül azonban ugyanúgy megkerülhetetlen intézmény, ahogy például Udo Dirkschneider is az. Épp ezért volt meglepő számomra, hogy ilyen kevesen jöttek el megnézni őt, főleg, ha azt is figyelembe vesszük, milyen ritkán vetődik errefelé. Nekem eddig egyszer sikerült összefutnom vele, majdnem másfél évtizede, a 2002-es Szigeten, és bár sosem voltam ízig-vérig fanatikus rajongója a teuton metal nagyasszonyának, az a buli a mai napig nagyon kellemes emlékként él bennem. Azóta egyetlen egyszer fújta felénk Dorót a szél (annak a Club 202-es bulinak is négy éve már), így tényleg meglepő volt számomra, hogy a norvég Spitfire műsora alatt jó, ha kétszáz-kétszázötven ember lézengett a klubban. Később azért jöttek még jócskán, de a létszám Doróék műsorának kezdetekor is épp csak elég volt egy szellős félházra.

A későn érkezettek sok mindenről nem maradtak le a Spitfire kihagyása miatt, a norvég banda ugyanis kiállását leszámítva minden tekintetben meglehetősen ötlettelen és középszerű volt. Énekesük kifejezetten gyenge, és a dalok között sem volt olyan, amire felkaptam volna a fejem, így hiába az igazán rocksztáros, extravagáns kiállás és a láthatóan jó arc, kattos figurák, az összkép esetükben így is meglehetősen harmatos.

Doro Pesch és zenekara a meghirdetett programhoz képest pár perc csúszással lépett színpadra, a jó karban lévő német szőkeség pedig egy perc alatt zsebre tette a közönséget végtelenül őszinte, bájos kisugárzásával. Egyszerűen sütött róla, hogy a színpad élteti, kilométerekről lerítt, mennyire imádja a zenét és a koncertezést. Bár otthonában az ittenihez képest nagyságrendekkel népesebb tömeg előtt szokott fellépni, Dorót láthatóan egy cseppet sem zavarta a gyérebb érdeklődés, folyamatosan és szélesen vigyorogva egyetlen dologra koncentrált csak: hogy a közönséget egy pillanatnyi csalódást se okozzon. És bár amit játszik, nem agysebészet (ez igaz a szólólemezein hallható muzsikára és a Warlockkal felvett dalokra is), pont kisugárzása miatt működnek mégis a sok esetben kifejezetten old school, kissé talán már porosnak is nevezhető témák. Egész egyszerűen ugyanis nem lehet nem szeretni ezeket a zsigeri, cicomamentes, egyszerű metal dalokat, ha egy ilyen ember adja elő őket. Ha képes lett volna rá, Doro tényleg lehozta volna nekünk a csillagokat is az égről, és bár nem tudom, ő tudatában van-e ennek, de a folyamatosan előredőlve, szinte a közönségre ráhajolva történő konferálás és éneklés is azt a rajongó-közeliséget jelképezi, ami végig sütött róla.

Bár a turnéról túl sok setlist nem volt elérhető a buli előtt, az ezekből is leszűrhető volt, hogy a Warlock-tételek jelentős szerepet kapnak majd. Így is lett, a húszdalos program kétharmada ugyanis a Warlock-korszakból érkezett, és bár természetesen ezeket üdvözölte a legnagyobb lelkesedés, a szólókorszakos számoknál sem állt be fagyás, sőt. És bár nyilvánvaló, hogy az egész program kulcsa, központi alakja és mozgatórugója az idén 52. életévét betöltött apró, szőke énekesnő, hatalmas szerepe van a kísérőzenészeknek is. Doro sokakkal ellentétben ugyanis nem sessionistákból építi fel szólóbandáját, hangszeresei hosszú évek óta stabilak az oldalán, és ez a dalok feszes és húzós interpretálásán egyértelműen meg is látszott. A legfrissebb igazolás, az olasz gitáros, Luca Princiotta is már 2009 óta itt van, a bivaly ritmusszekció tagjai, a Ramones-szökevény Nick Douglas és a hihetetlenül látványosan játszó Johnny Dee pedig már több mint két évtizede nyomják Doro oldalán. A metal szőke királynője tehát egy összeszokott, vérprofi zenekar élén dalolta végig a csaknem kétórás programot. Mind hangszínében, mind pedig akcentusában igen jellegzetes torka szerencsére a végére sem fáradt el, a szufla tehát kitartott, annak ellenére, hogy Doro hosszabb pihenőre mindössze két alkalommal ment, az Earthshaker Rockba beillesztett dobszóló, valamint a ráadás elejére beiktatott dupla-gitárszóló alatt, illetve az Unholy Love instru felvezetése adott még lehetőséget neki egy kis szusszanásra.

Bár számomra nem túl izgalmas sem a Warlock, sem pedig a Doro band muzsikája, ennek a koncertnek minden pillanatát élveztem, ritkán látni ugyanis ennyire nyitott és pozitív személyiséget a színpadon. Az pedig, hogy a ráadásban az első sorok bemondására jöttek a dalok, tényleg hatalmas volt. Nem tudom, Doro annyira profi-e, hogy csak elhitette velem, vagy tényleg így történt, de a Hellbound és a True As Steel kettőse a végén valóban úgy jött le, mint amit a rajongók bekiabálásai alapján játszottak el. És mivel utóbbit egyetlen korábbi setlistben sem láttam, sőt, rémlik egy régi Doro-interjú, amely szerint kifejezetten rossz emlékei vannak arról a korszakról, amelyben ez a dal született, akár lehet is abban valami, hogy tök spontán került műsorra. A lényeg azonban nem is ez, hanem az, hogy a megjelent, az átlagnál valamivel idősebb, de roppant lelkes közönség ezt is ugyanolyan lelkesen fogadta, mint a gigasláger All We Are-t és Für Immert, a Lemmynek ajánlott Without You-t, a boszorkánymester színpadi megjelenésével fűszerezett Night Of The Warlockot, a Judas Priest Breaking The Law-ját vagy a Burning The Witchest.

Bár a program kifejezetten tartalmas és hosszú volt, úgy elrepült a két óra, hogy feleannyinak sem tűnt. Ugyan kötve hiszem, hogy holnaptól nekilátok a Doro-életmű begyűjtésének, de ha élőben lehetőségem lesz újra megnézni őket, tuti, hogy nem fogom elszalasztani.

Fotó: Barba Negra Music Club