Shock!

A Sunday Fury alighanem igencsak örült ennek a lehetőségnek, és habár műsoruk alatt még elég szellősen álldogáltak az emberek a teremben, az intenzitásba nem csúszott hiba.

Aki már látta élőben a négyest, pontosan tisztában lehet vele, mennyire olajozottan zenélnek, talán a színpadi mozgáson lehetne még fejleszteni egy kicsit, a fronton nyomuló három muzsikus ugyanis végig a mikrofonhoz láncolva zenélt. Ez a végére kissé egyhangúvá tette a látványt, a zenén azonban nem lehet fogást találni, mert az bizony nagyon jó. A napokban megjelenő friss Men From The Grey Town lemezt még nem volt szerencsém hallani, de az itt hallottak alapján vélhetően nem fog csalódást okozni. Minden azon múlik, mennyire sikerült a stúdióban reprodukálniuk ezt a bika koncertsoundot. Tényleg mindenki csekkolja őket, ha teheti.

A Voivodot pótolhatatlan veszteség érte Piggy halálával, de azt kell mondanom, hogy félcédulás idióták lennének, ha abbahagynák. A jelek szerint ezzel szerencsére a kultikus kanadai sci-fi pszichothrasherek is tisztában vannak, és az itt mutatott forma alapján a már-már nevetségesen dús hajzatú, pápaszemes Dan Mongrain gitárossal jó esélyük is lehet a méltó folytatásra. Habár előzőleg terjengtek olyan pletykák, melyek szerint a csapat az utolsó három lemezre koncentrál majd ezen a turnén, végül természetesen nem így történt: igazi best ofot vezettek elő – egyet a lehetséges sok közül –, és habár a nyitó ’84-es Voivod alatt Mongrain gitárjából még gyakorlatilag semmi sem hallatszott, néhány dal alatt beállt a hangzás, és innentől kezdve megállíthatatlanul nyomult a csapat.

Talán meglepő, talán nem, de Away-éket az első pillanattól kezdve óriási ováció fogadta, ami a nagyjából egy órás koncert végéig ki is tartott. A szövegeket kívülről, sorról sorra üvöltő rajongók harsány „Voi-vod, Voi-vod” kórusa láthatóan még a zenészeket is meglepte egy kicsit, és ha lehet, csak még jobban bepörögtek odafent a lelkes ünnepléstől. Aki persze itt találkozott életében először a bandával, annak korántsem biztos, hogy egyből leesett a tantusz, hiszen ez nem valami azonnal ható zene, és eleve nem is jöhet be mindenkinek határokon ugrándozó hozzáállásával. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a mágikus Tribal Convictions, a Killing Technology lemezről elővezetett Tornado (mekkora nóta!) vagy a programot záró Astronomy Domine feldolgozás révén itt is szereztek maguknak pár új hívet. Az új lemezről csak egy dalt vezettek elő, a Global Warningot, ami simán megállta a helyét a régiségek között, bár nem állítom, hogy nem hallottam volna szívesebben helyette valamit az Eric Forresttel készült – és nagyon jó – két albumról… Mindegy, ez legyen a legnagyobb probléma.

A hangilag kifejezetten jó formát hozó Snake nem igazán csinált semmit a fel-alá mászkáláson és a hibbant pofavágásokon túl, de mégsem lehetett rá nem odafigyelni, és a derékból headbangelő, „még mindig nem hiszem el, hogy a Voivodban játszom” vigyorral pengető Mongrainre is ugyanez áll. A 17 év után visszatért basszusgitáros, Blacky inkább csak szép csendesen, magában vadult be teljesen a rendezői jobbon, a zenei agy, a szúnyogtestű, ősz fejű Away pedig lehengerő elánnal hozta hátul a káosz-ritmusokat. Görcsmentesen, felszabadultan nyomultak, a fogadtatást látván pedig remélhetőleg tényleg minél előbb visszatérnek hozzánk, mert van miért. Remek koncert volt, egyszerre nosztalgikus és teljesen naprakész. Bármikor megnézném őket újból.

14 évet kellett várni a klasszikus, korszakalkotó, felülmúlhatatlan, megfellebbezhetetlen stb. NOLA lemez óta, hogy minden kultbanda kultbandája, a Down eljusson Budapestre, de egy kis szerencsétlenül elsült tavalyi előjáték után most végre tényleg megérkeztek. A New Orleans-i szupergroup mindenféle különösebb rákészülés nélkül, a Hail The Leaffel vonult ki a színpadra, a jelenlévő nagyjából 1200-1300 ember pedig mintha csak egy kapcsoló benyomására őrült volna meg az első riffek elhangzásakor. Valóban nehéz érzékeltetni azt a hangulatot, ami az első perctől kezdve az utolsóig jellemezte a bulit, ilyet ugyanis tekintélyes koncertjáró múlttal is csak kevésszer tapasztaltam, és ebben nincs semmi túlzás.

A csapat és a feeling most még talán jobb volt, mint tavaly Prágában, ami nem semmi, mert már akkor is totálisan lepadlóztam tőlük… Akárcsak korábban Snake, a ’91 körüli fazonját tökéletesen hozó, tarajos Phil Anselmo is igencsak meglepődött azon a mindent felülmúló, kirobbanó reakción, amivel az összes szöveget kívülről fújó, fanatikus tömeg fogadta őket, láthatóan nekik sem mindegy, hogy veszik le az előadást odalent...

Az egészben az volt a legszebb, hogy a hangulat az első pár dal alatti „hihetetlen, hogy ez a Down!” eufória normális szintre állása után sem lankadt, ekkorra ugyanis bárki megállapíthatta: nemcsak annak lehet örvendezni, hogy itt egy legenda, mert a zenekar tényleg annyira jó, amennyire. Mindezt még az sem tudta megzavarni, hogy a hangzás nem volt lemezminőségű: egymáshoz képest elég furcsán szóltak a gitárok, ami először a középtájt elővezetett On March The Saints kiállásainál volt igazán fülbeötlő. Gitárilag amúgy most is a Listen To Thin Lizzy feliratú pólóban megjelenő, roppant szórakoztató fizimiskájú Kirk Windstein vitte a prímet, ismét ő kapta a szólók nagyrészét, a jó kiállású déli rockerből csövesszakállú, felpüffedt fejű alkoholistává vedlett Pepper Keenan pedig inkább csak kényelmesen eljátszogatott. Távolról sem éreztem gázosnak, amit produkált, de az biztos, hogy lényegesen hányavetibben kezelte a gigantriffeket, mint társa, a szólókról nem is beszélve. Kirk mellett a már-már valószínűtlenül vékony Rex Brown a gépezet másik tévedhetetlen fogaskereke, aki összefogja kezében a szálakat, a dobverőkkel végig kereszteket mutogató Jimmy Bower pedig legalább annyira showman, mint zenész, aki lehet, hogy nem üt óraműpontossággal, de nélküle a zene hullámzása sem lenne ennyire természetes és életteli. Ami Anselmót illeti, nem vitatéma, hogy torka sokat kopott a rengeteg önpusztításnak köszönhetően, de aki nem állt hozzá eleve rosszindulattal, aligha köthetett bele abba, amit produkált ezen az estén, Phil ugyanis – rendkívül rutinos módon – nem nagyon megy bele olyasmikbe, amikkel ingoványos talajra tévedhetne. Így például a buli vége felé közeledve, amikor már elfáradt a hangja, egyre több sort bízott a közönségre, és így tovább.

A csapat nagyjából másfél órát játszott, tehát lényegesen kevesebbet, mint Prágában, de már a tavaly nélkülözött favorit There’s Something On My Side is mindenért kárpótolt, nem is beszélve a Nothing In Return (Walk Away)-ről. Ennyit arról, hogy a késői Down nem annyira jó… Akárcsak a lemezen, itt is centis libabőröket okozott ez a zsigerforgatóan felkavaró eposz, és persze a zeppelinesen radírozó Beneath The Tides is ugyanúgy csúcspont volt, mint a múltkor, valami hihetetlen ringatás rejlik élőben ebben a dalban. A rövid Dazed And Confused részlet is ült, játszhattak volna belőle többet is. A közönség egyébként egyformán levette az összes dalt, tényleg nem volt üresjárat vagy hangulatzsibbadás, a Stone The Crow és a Bury Me In Smoke ráadása pedig egyenesen mindent vitt, főleg, amikor az utóbbinál a színpadra keveredett a teljes Voivod. Itt már az egész buli fergeteges népünnepélybe torkollott egy kis színpadi zöldüléssel, hangszercsereberével és minden hasonlóval. Már Away és Jimmy közös dobolása is elég szürreális volt, nemhogy a vállvetve nyomuló Anselmo és Snake látványa…

Most mondjam azt megint, amit Prága után, hogy életem egyik legjobb koncertje? Mást nemigen tudok… Vélhetően nem vagyok egyedül ezzel, mert nem igazán emlékszem, hogy kifelé menet mikor láttam utoljára ennyi réveteg, elégedett vigyort. Aki kihagyta, bánhatja, de remélhetőleg lesz alkalma a pótlásra, ha előbb nem, hát a jövő év első felében esedékes négyes Down lemez turnéján.

További fotók:
Down
Sunday Fury
Voivod