Shock!

Azok a rajongók, akik csak rajongói ismertetőket szeretnek olvasni, inkább lapozzanak és spórolják meg a kommenteket, én ugyanis nem vagyok a Dragonforce munkásságának szakavatott ismerője és ami a szélvészgyors, Helloween-Strato alapú happy metalt illeti, jó ideje csak távolról szimpatizálok a műfajjal. De továbbra is szimpatizálok és rendelkezem kellő rálátással , illetve rutinnal ahhoz (urambocsá, értek annyira hozzá), hogy az eseménnyel kapcsolatos gondolataimat széles nyilvánosság előtt is meg merjem fogalmazni. Bár maga a stílus kissé már fáraszt lemezen, élőben mindenképpen érdemesnek tartottam megtekinteni a Dragonforce-t, mert mindenhonnan csak jókat hallottam róluk és ezentúl magam is erre biztatok mindenkit, hogy tegye ugyanezt, mert az elmebeteg briteket egyszerűen látni kell. Persze ezzel csak a saját dolgomat akarom megkönnyíteni, mert elég nehéz szavakba önteni a jelenséget.

Fiatalok körében népszerű bandák koncertjén részt venni mindig érdekes élmény, mert egyrészt rájövünk hogy öregszünk, másrészt pedig kellemesen is csalódhat az ember a mai metal generációban: ennyi kedves arcú, értelmes tekintetű, csillogó szemű, aranyos tinit régen láttam már egy kupacban. A Z generációról (illetve utána még nem tudom, mi jön) sokszor sok helyen elmondták már, hogy nyomulós, agresszív, tolakodóan magabiztos – hát lehet, hogy ez a metal fanokra nem érvényes, itt ugyanis szinte csak diszkréten, visszafogottan, mégis lelkesen csápoló, nyitott szívű fiatalok fogadták az elsőként színpadra lépő cseh Eagleheartot. Akik annak ellenére, hogy énekesük teljesítménye legalábbis hagyott kívánnivalót maga után, elég ügyesen nyomták a Gamma Ray-metalt (persze a zenekarnév miatt nyilván inkább Stratót kéne mondani). Ami érdekes volt az egészben, hogy ők maguk sem lehettek sokkal idősebbek a közönségnél, ezáltal volt a fellépésnek egyfajta haveri összejövetel-jellege: mintha csak a spanok előtt zenéltek volna a csehek egy nagyobb szabású házibulin. Aranyosak voltak, lelkesek, ártalmatlanok – kissé ízetlenül fogalmazva: a groupie kérdés náluk még büntetőjogi kategória lehetne.

A komorabb, súlyosabb, progosabb megközelítésű Hollow Haze műsorára persze már előkerültek az „öregek" is, köszönhetően az olasz csapat komolyabb kiállásának és énekesük Tate/Ripper keverék hangjának, amelyet az érintett betegségétől függetlenül igyekezett ki is ereszteni. Persze a mai effekt-paranoiában feltételezhető, hogy ilyen-olyan segítséget kapott, de tény ami tény, műsoruk élvezetes volt, és egy gitárral külön érdekes volt ez a progpower felhangoktól sem mentes, modorosan szólva pengeéles metal.

Ahogy mondtam, a Dragonforce egy jelenség. Herman Liék zseniálisan kitalálták a zenekar koncepcióját: mivel a sokak által agyonjátszott, de töretlenül népszerű, tekerős europower-speed Helloween-Strato ihlette happy metalba tényleg nem nagyon fért már új elem, hát még jobban felgyorsították, még tekerősebb tekeréseket raktak bele, és még hepibbé tették. Valahol meglepő, hogy mindezt Angliából indították útjára, de annyira abszurd az egész, hogy mégiscsak teljesen természetesnek hat, hogy máshonnan nem is érkezhetett ez a zene. Nem egy komplett műfaj direkt paródiája, mint a hajmetalnál a Steel Panther, de hasonlóan nem mentes az öniróniától, és mindemellett sugárzik belőle, hogy szívből jön. A zenélést, a zenét, a közönséget maximálisan komolyan veszik, önmagukat egyáltalán nem – valami ilyesmi volt annak idején a Helloween sikerének kulcsa is, csak ők nem szedtek közben szteroidokat. A Dragonforce technikai felkészültsége ugyanis még a sokat látott-hallott szem és fül számára is döbbenetes: ép ésszel fel nem fogható, hogyan tudnak egyszerre ennyire gyorsan és ennyire lazán játszani úgy, hogy a hangsúly még véletlenül sem a technikára és a tudásra helyeződik, az „csak úgy" „ott van". A lényeg a show, amiből viszont bőven kijut: rohangálnak, hülyéskednek, ugrálnak – mintha legalábbis nem lenne elég dolguk a hangszerekkel. Új énekesük, Marc Hudson hangja pedig olyan Hansen-Kotipelto keverék, aminél jobban semmi nem passzolna ehhez az őrülethez – tényleg hihetetlenül szórakoztató az egész, komolyan, amit ezek előadnak, annak intenzitása simán összemérhető mindjuk a Fear Factoryével vagy a Suicidal Tendenciesével. Én legalábbis utoljára akkor éreztem ekkora energiatöltetet, amikor az említetteket láttam először élőben tavalyelőtt. És szemben a kávéval és az energiaitallal, az egészségre sem káros a dolog – leszámítva persze a halláskárosodás veszélyét, ami viszont füldugóval ellensúlyozható.

Fontos eleme még az összképnek az óriási hangulat, amit a britek teremtenek. Az Eagleheart által már megkezdett kollektív tornaóra itt többször is folytatódott és valóban: miért csak a zenészek mozogjanak? Két blastbeates (nem vicc, tényleg van!) adrenalinbomba között pedig olyan kis gegekre is jutott idő, hogy Marc felolvasson egy Herman Lire nézvést kompromittáló magyar mondatot – gondolom, ezt az összes országban megteszik az adott nyelven, de ettől még rendkívül vicces volt. („Ismerek valakit a zenekarban, akinek kicsi a pöcse. Hosszú haja van és Hongkongból jött" – mindezt persze akadozva és durva akcentussal. „Hülye angolok, angol hülyék.") És bár nálunk az Edda révén örökre nevetségessé vált a nyakba akasztható szinti, a Dragonforce erről mit sem tudhat, tehát abszolút megbocsátható a jelenléte, pláne, hogy miket játszott rajta a billentyűs Vadim.

Egy szó mint száz, hétköznap, hullafáradtan is érdemes volt megtekinteni korunk metal színterének egyik, zenéje relatív sablonossága ellenére is legegyedibb zenekarát. Ha pedig megtettük, még jó darabig emésztgetni kell, hogy ez most akkor tulajdonképpen mi is volt – és hogy felfogjuk, el kell menni legközelebb is.