Shock!

Goatwhore és társai - erről szólt számomra az este a főváros (továbbra is) legbarátságtalanabb koncerthelyszínén. Elfogultságomat nem tudom és nem is különösebben akarom takargatni, hiszen Sammysatan Pierre Dueték a Constricting Rage Of The Merciless képében az év egyik magasan legerősebb anyagát szállították idén a haldokló régisulis death metal számára, szerelmünk pedig csak mélyült az este folyamán. A Dying Fetus patinás nevével fémjelzett esemény ezen túl nem is tartogatott számomra említésre méltó élvezetet, amit viszont egyértelműen a csalódások között fogok elkönyvelni az év végi összegzésnél. Akárhogy is, a világ legjobb koncertzenekarát színpadon látni az év élményeinek egyike volt, ami nem kis dolog!

Érkezésemkor már javában zajlott a matinéidőpontban megkezdődött zenés együttlét, éppen a sheffieldi Malevolence bazsevált a bal sarokban. A Biohazard és a Lamb Of God örökségére egyszerre építő crossover metaljukhoz kellően lelkes, korukból adódóan fiatalos lendület társul, az egész történet mégis megmarad az általam jobb híján fullcap hardcore címke alatt azonosított, keménylegény muzsika kalapjában, és totálisan kikerüli ízlésemet. Nem akarok tehát személyes preferenciák alapján belerúgni a kölyökarcú ötösbe, aprítottak becsülettel, a már ekkor is szép számú gyülekezetet sikerrel bíztatták pogóra és circle pitre, bár ha ez utóbbi csak felszólításra működik, az már el is mond valamit a zenekar és a közönség együtt lélegzéséről. A huszonötödik „circle pit, circle pit!" felkiáltás után én a tisztelet jeleként ki is osontam a teremből.

A mörcspultban ekkor még meglehetősen kétségbeesett arccal vakargatta a szakállát a Soilent Green-legenda Ben Falgoust, hogy fél kilenc tájban a színpadra sétálva, a világ legtermészetesebb dolgaként tépje le a jelenlévők arcát. Amit a Goatwhore ebben a szűk szettben, tulajdonképpen előzenekari pozícióban produkált, azt az élményt gyaníthatóan magával viszi minden érintett a karácsonyfa alá. Amikor ezekben a napokban mindenekelőtt az évtizede tragikus körülmények között elhunyt Dimebag Darrellre emlékezünk, ne felejtsünk el odafigyelni azokra a zenészekre sem, akik a Pantera zseniális muzsikusának szellemét ma is életben tartják. A húrokat nyújtó Sammy Duetre (ex-Crowbar, Acid Bath) nézve például csak annak nem jut eszébe Dimebag neve, akit eleve beoltottak gitározás ellen. Nem túlzás azt állítani, hogy maga a Goatwhore-jelenség is a texasiak legszebb napjait idézi, ahogy Falgoust kinyújtott karokkal a rajongók arcába mászik, a ritmusszekció pedig ikreket megidéző fazonnal és összhangban nyújt abszolút kimagasló teljesítményt.

Az apróbb finomságok persze lemorzsolódtak a nagy zúzásban, hiszen a társulat tanítanivalóan a szórakoztatást tartja elsődleges prioritásának a fellépésein, s mindeközben ráeszmélünk, hogy az iszonyatos turnémaratonban is mennyire tökéletesen konzerválja formáját a kvartett. Sammy gitárja egymagában olyan vérengző erővel és precizitással szólt, hogy komolyan meghatódtam tőle, és egyáltalán: itt egyszerűen minden klappolt, még a Yuk áldatlan állapotairól is sikerrel feledkeztem el erre a rövid időre. Ahogy Ben mutatta az egyezményes jelet hüvelyk- és mutatóujjának o-ra formázásával, úgy tudtunk ezzel a legmesszebbmenőkig egyetérteni és bólogatni – már akinek erre maradt még ereje a vigyorgós hangulatú agyelhagyás csillapodtával. Elhangzott, hogy áprilisban visszatérnek hozzánk, amire látatlanban is az év egyik kiemelt eseményeként számítok, hiszen a Goatwhore minden olyan klasszikus iskolán nevelkedett death/black metal fan igényeit ki kell elégítse, aki ma is leginkább azt várja a zenétől, hogy annak puszta erejével kirántsa őt a valóságból.

A Dying Fetusnak persze még ehhez képest is illett volna meggyőznie a headliner pozícióban, de már a nehézkes beállásuk alatt látszott, hogy itt bizony nyoma sincs annak a lendületnek, amire a NOLA-sátánfajzatok után szükség lett volna. John Gallagherék esetében már jól ismertek a paraméterek, élő teljesítményük is csak akkora rendszeres meglepetéseket hordoz, mint egy-egy újabb Cannibal Corpse-előadás. Ami azonban az utóbbiak esetében újra és újra megsüvegelendő, valahogy megkopni látszik a Haldokló Magzat környékén. A Malevolence-hez hasonlóan itt sem ez a megfelelő pillanat a zene vesézéséhez, de álláspontomat alapvetően meghatározza a marylandi trió muzsikájához való hozzáállásom. A Nile példáját tudom felhozni arra, amikor egy zenekar a bravúros technikai megoldások oltárán feláldozza a hangulatot, és észrevétlenül ott találja magát, hogy a kifogástalan tudással eljátszott sablonok mögül elveszik a tartalom. A lehetetlenül klisés lemezborítók mellett ezzel büntet leginkább engem a Dying Fetus, ez a koncert pedig pont jó volt a fentiek újabb igazolására.

Pedig éppen a színpad lehetne az a helyszín, ahol az a bizonyos hangulat felépülhetne, az interakció megvalósulhatna a zenész és hallgatósága között, Gallagherék viszont státuszuk látható tudatában csupán elreszelték a rájuk kiszabottakat. Hangzásuk – ugyanannyi hangszerrel – is eleve vékonyabb volt a Goatwhore-énál, távolságtartó kiállásuk pedig egyértelműen a közelében sem járt a dicső előzményeknek. A váltott éneket is tökéletesen kiszámíthatónak éreztem, amikor pedig itt is elkezdődött a circle pitre való felszólítgatás, végleg lefáradtam. Persze zeneileg nem tudok és nem is akarok beléjük kötni, reputációjuk sem légből kapott, mégsem tudok a bőven elhúzott blokkjukból egyetlen emlékezetes pillanatot sem kiemelni. A gépi hatású sound és a samplerre való támaszkodás miatt felrémlett előttem egy statikusabb Watch My Dying képe, de igazság szerint Gaobrék tíz perc alatt felzabálnák a pénteki Dying Fetust, reggelire. A fanatikus tábor mindemellett aligha maradt kielégítetlen, az étlap teljes volt és a kiszolgálás is zökkenőmentes.

Amiért érkeztem, azt maradéktalanul megkaptam, a ráadás ezúttal elmaradt. Fucked by Satan, of course!!