Shock!

Ez már a hatodik Goatwhore sorlemez, így legkésőbb most szögezzük le, hogy a NOLA-színtér sátánimádói időközben bizony az egyik legmeghatározóbb zenei tényezővé nőtték ki magukat a black/death metalban – annak ellenére, hogy valójában nem játszanak egyik zsáner játékszabályai szerint sem. A siker kovácsa a gitáros Sammysatan Pierre Duet, aki a Crowbar, majd az Acid Bath után a Kecskeringyókból is első osztályú brigádot kovácsolt. Egyre kifinomultabb, mégis görcsmentes és természetes hangzású játéka több alkalommal is minden death metal gitárosok legnagyobbikát, Trey Azagthothot idézte meg számomra, és ebben kivételesen nincs semmi túlzás. Sammy ma már egyértelműen a legnagyobbakkal játszik egy ligában, azon belül is a méltatlanul kevéssé elismert hathúrosok kategóriájában, de ez a tény alighanem őt izgatja a legkevésbé. A Goatwhore rendületlenül rója köreit a deszkákon, miközben apró lépésekkel teszi egyre szélesebb körben elismertté ezt a maximálisan kompromisszumképtelen zenét és a vele párosuló intenzív színpadi jelenlétet, amiben a kvartett igazán nagyot alkot.

Két éve a Blood For The Master is kellő alapossággal demonstrálta, hogy bőven van a társulatban kakaó, de elsősorban a vokál és a hangzás frontján lehet még hova fejlődni. Noha a magam részéről szimplán imádnivalónak tartom Ben Falgoust és Sammy kíméletlen torokkínzásait, cseppet sem bánom, hogy egyre bátrabban próbálkoznak a mélyebb spektrumban, és volna rá egy erős tippem, hogy nemsokára a tiszta ének is felbukkan majd a kelléktárban. Ami pedig a Constricting Rage... megszólalását illeti, a keverőpult mögött 2006 óta nincs változás, Erik Rutant viszont bizonyosan nem úgy ismerjük, mint aki képtelen a megújulásra, még ha csak két, egymást követő stúdiózásról beszélünk is. Ez a munkája minden további nélkül párhuzamba állítható a Torture etalon soundjával, miközben egyértelműen eldönthető, hogy itt nem a 'Corpse, hanem a Goatwhore zenél. A ritmusszekció némileg árnyékban dolgozik a két főkolompos mellett, igazságtalanság lenne azonban elhallgatni, hogy Zack Simmons dobos és a 'Masteren debütált James Harvey bőgős milyen elképesztő lendületet adnak a nótáknak. A gépezet ezúttal még tökéletesebben dolgozik együtt, mint valaha, ezt pedig a zseniális keverés egyenesen az arcunkba tolja.

Ahogy említettem, a Goatwhore nem szolgál ki direktben egyetlen tábort sem – megkockáztatom, hogy ez a mindkét oldalról korcsként szemlélt, blackened death metal megjelölés a fő oka annak, hogy ez idáig elmaradt a kvartett érdemei elismerése mellett történő pajzsra emelése. A 'Mastert átfűtő black 'n' roll hangulat mindenesetre most részben átadta a helyét a '80-as évek speed/thrash hatásainak, ami egyfelől roppant trendi manapság, másrészt a legkevésbé sem tűnik annak olyasvalakiktől, akik ma is azt a korszakot élik, zenében és hozzáállásban egyaránt. A Constricting Rage... a jól ismert keretek között annyira tekinthető változatosnak, amennyire ez egyáltalán lehetséges, néhány meglepően dallamos téma, sőt, pár jóképű gitárszóló is felbukkan itt-ott, miközben az album minden pillanatában hordozza a legautentikusabb underground felfogást. A szövegek terén nem érzek különösebb késztetést a mélyreható tanulmányozásra, elég volt belenézni az F.B.S. (Fucked By Satan) dalszöveges videójába ahhoz, hogy tudjam, Sammyék még mindig szerelmesek a Patásba.

A szerencsés évkezdetet megalapozó Kampfar lemez után összességében ismét azt érzem, hogy a metal szélsőséges területein jelenleg inkább a „kicsikre" érdemes figyelni, mert amíg például a Mayhem továbbra is keresi önmagát, mások pedig hatszázhatvanhatodszorra is újrapolírozzák terméküket, addig a Goatwhore, a maga rég kiforrott stílusában, ismét lazán lepakolt az asztalra valami esszenciálisat.

A Goatwhore december 5-én Budapesten koncertezik a Dying Fetus, a Malevolence és a Fallujah társaságában. További részletek itt.