Shock!

Egy lyukas garast nem adtam volna azért, hogy a Szigetes koncert (meg előtte a korábbi Wigwamos nem túl nagy nézőszámot felvonultató buli) után valaki elhozza hozzánk az Evergreyt. De csodák még vannak. Vagy valaki csak turkál a gondolataimban. Mindegy, a lényeg, hogy újra itt voltak a svéd dark-prog-power-akármi metal srácok. Helyszín tekintetében sokat nem lehet variálni, egyre kevesebb vállalható koncerthelyszín működik, a Kultiplex egy egyfajta kényszermegoldás a nálunk valamiért túl sok embert nem vonzó, ám ennek ellenére kiváló csapatok számára. A színpad kicsi és alacsony, a fények alsó-középkategóriásak, a hangzás pedig vagy kritikán aluli vagy közepes – sajnos a hely akusztikája nem metalkoncertekre való. Ez van – sajnos még jó pár évig balkáni színvonal lesz még nálunk ebben a műfajban.

A már említett pici színpadot beterítette az Evergrey cucca, plusz a másik két zenekaré, így adta (ha jól hallottam első) koncertjét az egyelőre ismeretlen Mindfields. A csapat progmetalt játszik, és nemrég sikerült meglepniük a bemutatkozó demójukkal, abszolút hiánypótló zenét játszanak, a régi, már „elhalálozott” prog csapatok helyére érkeztek egy jobbegyenessel.
Mivel a koncertjük nagy részében interjúztunk a svédekkel, így nem láthattam őket csak pár pillanat erejéig: még érezni a gyermekbetegségeket, néha túlburjánzanak, a sikításokkal is olykor spórolni kellene (néha a kevesebb a több), meg hiányzik a színpadi rutin, amit nyilván orvosolni fognak. Mindezek ellenére kellemes kis koncertről számoltak be mások (ha jól tudom náluk sem volt éppen tökéletes a kontroll). Kíváncsian várom a folytatást.

Utánuk jött a Wendigo. Mit is mondhatnék... Mindenféle véleményt hallottam, több olyan emberke ment oda gratulálni a fiúkhoz, aki először látta őket, hogy milyen állat volt, és nem is gondolta volna, ésatöbbi, viszont akik korábban már látták őket máshol, azok észrevették, hogy azért nem ez volt a csapat legjobb bulija: A háttérkörülményeket nem ecsetelném, annyi publikus, hogy a kontrollból egy nagy zsezsegés jött át, a dobos srác meg semmit nem hallott, szóval ehhez képest igen korrekt és feelinges volt az előadás. Nekem speciel főleg az tetszett, hogy Robi is végre bemozdult jobban, és nem csak derékszögben meghajolva mosolygott a hangszere mögött. Másoknak nagyon bejött, nálam a Slayer feldolgozás most épp nem ütött akkorát (lehet, hogy már sokadszorra hallom tőlük), viszont Madonna Frozenje nagyon süti. Vendégek most nem voltak, az viszont tanítanivaló, ahogy a két gitáros együtt szólózik.

Ismét némi szünet, közben próbálták az Evergrey háttérvásznat felhúzni, amit aztán mégsem sikerült megvalósítani (erről lemaradtam, hogy miért), így maradt a fekete függöny (legalább nem a fehér mozivászon, hehe). Gyorsan beékelődtem a színpad elé két nemtommilyen láda közé, aztán onnan a koncert bő feléig egy tapodtat sem mozdultam. Mivel tökéletesen tudtam mire számíthatok, nem ért meglepetésként, mikor Egolund... izé, Englund mester bevizezett haját pörgetve szórta szerteszét a vízcseppeket. A srácok tényleg úgy mozognak – már ha van hely – mint a klipeken, mindezt talpig feketében, bőrben, amolyan klasszikus metal-feelinget hozva. Nem rossz látvány – most mit mondjak. Pedig Engludnak tulajdonképpen malacorra van, meg gülüszeme, és festi a haját, és nyaka sincs, meg a feneke is lapos, ám ha színpadon van, egy karizmatikus fickót látni, a jellegtelen langaléta helyett, bár ezt a korábbi koncertbeszámolómban is írtam vala.

A bőgős srác új, a mogorva tekintetű, bőrszoknyás arc helyett egy úgy tűnt, mintha Henrik Danhage gitárost klónozták volna, ám csak első pillantásra megtévesztő (azért az interjúkor egy pillanatig elgondolkodtam, hogy jaj, de lefogyott, és megnőtt a szakálla, és a haja is kiegyenesedett, aztán rájöttem ám a turpisságra), tenyérnyi helyét bemozogta, ahogy Henrik is. A dobos srác totálisan eltűnt a cucca mögött, csak a kezét láttam olykor kalimpálni, pedig a színpad előtt voltam (illetve néha rajta, mert leültem oda rá).

Essük túl a rossz dolgokon: a hangzás itt sem volt az igazi, főleg a szintik domborodtak ki a masszából, olykor fülsértő magasságokba csapva. Legközelebb tényleg használom a már magamhoz vett füldugót. Mellesleg a dobos kolléga lába néha kissé elszaladt, ami gyors ugyan volt, de pontos az nem mindig... Aztán utolsó kötözködésképp Tom hangja is fátyolosabb volt a szokásosnál, de ez valószínűleg valamilyen bacilus-invázió következménye lehetett, az interjú során is jobban recsegett (illetve orrhangzott), mint szokott.

A jó dolgok: hangulatban verte a wigwamos bulit, a közönség vevő volt végig a műsorra, a zenekar (illetve Tom) kommunikált velük, még közönségénekeltetésre is rábírta a hazai rajongókat. Itt egy kicsit aggódtam, hogy most elmegy erdőbe az egész, illetve masszív halandzsába. Az I’m Sorry című lírainál történt a dolog, ráadásul zene le, csak halvány szintikíséret, Tom pedig teljesen „magára hagyta” a közönséget, daloljanak. Daloltak. Nem volt kínos sem, és ez jó.

A korábbi lemezek nagy slágereit meg az új lemez slágereit egyaránt sorra vették, közben elgondolkodtam, hogy egyáltalán van-e olyan daluk, amelyik nem potenciális sláger. Nem nagyon. Valahogy nagyon értenek ehhez a kicsit bombasztikus, ám erős érzelmeket adó zenéhez. Még egy egészen korai nóta is előkerült, amit hallva azonnal érezni a változást: akkor még progosabbak voltak jóval, ma már az egyszerűségre törekednek (talán túlságosan is).

Ami számomra picit hátulütője a zenének – annak ellenére, hogy tényleg feltétel nélküli rajongónak mondanám magam – hogy hosszú távon bizony előjön az, hogy egyformácskák néha a dalok. Mondjuk bánja a fene, strucc vagyok ilyenkor és homokba dugom a fejem.
Mindent összevetve kiváló évkezdés volt ez az este, soha rosszabbat – hogy írjak még néhány közhelyet –, viszont azt már csak tényleg remélni merem, hogy ellátogatnak még hozzánk, sokszor.