Shock!

Micsoda szerencse, hogy Hans Zimmer grandiózus világkörüli turnéival kedvet csinált más filmzeneszerzőknek is, hogy előbújjanak a stúdióból és a kottáik mögül, és színpadon is megmutassák magukat és műveiket. Tény, hogy Zimmer sok szempontból a top-kategória ebben a műfajban, és hál'istennek nálunk is járt már kétszer, így sokan megbizonyosodhattak arról, hogy élőben is zseniális – persze nemcsak ő, hanem a körítés és a látvány, amit a dalai köré felépítettek. Én meg szerencsének mondhatom, hogy így „zsinórban" a harmadik filmzeneszerzőt csíphetem el élőben Ramin Djawadi személyében. (Hans Zimmert kétszer láttam, tavaly ősszel James Newton Howardot is megnéztem – sajnos Ennio Morriconét kihagytam a borsos jegyár miatt.)

Tény, hogy Ramin Djawadi nevére először nem ugrottam nagyot, sokkal inkább a Game Of Thrones – avagy itthon a Trónok harca néven futó sorozat (és persze könyvek) rajongójaként szerettem volna mindenképpen részt venni az eseményen, meg hát filmsorozat-koncertet még úgysem láttam. Hogy a sorozatoknál maradjunk egy kicsit, az igazat megvallva Djawadit már akkor hallgattam, amikor még korántsem érdekeltek ennyire a sorozatzenék, hiszen már a 2005-ös Thresholdot is ő jegyezte, továbbá a Prison Break, FlashForward, Person Of Interest, The Strain is a nevéhez fűződik.

Illetve a most futó zseniális Westworld is – csak az általam látott sorozatokat listáztam, van még azért ezeken kívül is, és így visszagondolva tényleg jellegzetes zenéket írt az iráni-német származású fiatalember. Ezen kívül számos videójátéknak és mozifilmnek is szerzett zenét, a listát átböngészve, tőle is szívesen látnék/hallanék egy Zimmer-féle mindenből egy kicsit-jellegű koncertet. Az ülős, teltházas Aréna színpadán hazai zenekarral jelent meg, de ez most nem a szokásos „helyi zenekart kérnek fel az aktuális helyszínen" előadás volt, hanem a turné több állomásán is a Győri Filharmonikus Zenekar kísérte a zeneszerzőt.

Előzetesen nem igazán tudtam, mire számítsak, hiszen Hans Zimmer végtelenül laza és barátságos, nagyon sokat sztorizó előadásai után James Newton Howard szintén roppant sokat mesélő, ám jóval „komolyzeneibb", filmrészletekkel tarkított élménye után bármi fogadhatott az estén. Djawadiék végül valahol e két esemény keresztmetszetét hozták, tehát a sorozatból az adott zenei témához vetítettek részeket, mindezek mellett azért olykor grandiózusabb látványelemeket is bedobtak, például egy cirka négyméteres „wildling” kürtöt is megszólaltattak, ami tényleg libabőröztető hanghatásokat keltett. Ramin Djawadi végtelenül visszafogott úriember benyomását keltette, és ugyan a koncert elején elég hosszan olvasott fel pár kedves mondatot magyarul (!!!), korántsem mesélt túl sokat, sőt, elég ritkán fűzött hozzá bármit is az elhangzottakhoz.

Persze beszéljen a zene önmagáért, de azért legyen egy kis látvány is – ennek megfelelően a harmadik tételnél (Goodbye Brother) a koncert egyik leglátványosabb eleme emelkedett majdnem a plafonig a szólista hegedűs hölggyel együtt, hogy a magasban szállingózó falevelek pörögjenek körülötte. A sárkányos tételeknél alul-felül még lángnyelvek is megsimogatták a teret, ami ugyan elvárható volt a téma miatt, de azért szimfonikus zenekarokat és a hozzá tartozó kórust kevéssé szoktak tűzbe borítani. Ramin Djawadi nem csak vezényelt, hanem olykor hangszeres tudását is megvillantotta, a Needle-nél cimbalmon játszott, elég szépen odacsapott, amikor a Light Of The Sevennél a magasba emelkedve orgonát szólaltatott meg zöld fénybe és füstbe borítva, mint ahogy a Gibson-gitárral megtámogatott téma is erőteljes színezetet kapott általa. A nézők között néhány külföldi csengettyűvel és hangos „shame, shame" bekiabálással szórakoztatta a szünetben a nézőket – aki érti, érti.

Mindig kérdés, hogy miképp lehet ennyiféle zenét írni egy adott sorozathoz vagy akár különböző filmekhez önismétlés nélkül, és ugyan értelemszerűen a GOT főtémája szépen átcsavarodik másféle átdolgozásba helyenként, de azt például most fedeztem fel, hogy a Westworld is talán az egyik GOT-os motívumból eredhet – a koncert vége felé felkaptam a fejem pár ismerős taktusra. De nincsen ezzel baj, azzal talán inkább, hogy az Aréna üzemeltetői a Winter Is Comingot szó szerint vették, a nézőtéren dermesztő hideg fagyasztott kockára mindenkit. A nyolcadik évadig azért csak kiengedek én is, bár két évet várni egy sorozat lezárására felér egy zöld futótűz általi fenyegetéssel.