Shock!

A Girlschool tipikus példája azoknak a zenekaroknak, akiknek a nevét sokan ismerik, a munkásságukat, a lemezeiket már jóval kevesebben. Kábé, mint a Rose Tattoo, akik a Guns által elkövetett Nice Boys feldolgozás miatt kaptak ugyan némi reflektorfényt, de a többségnek így is max a név van csak meg Axlék által. A lányok gardedámja a motörheades Lemmy lett/volt, aki még 1979-ben, a rádióban hallotta az első kislemezüket, és annyira megtetszett neki, hogy nemcsak egy próbára kérte be magát bandázni, de az Overkill album turnéjára is elvitte őket – úgy, hogy akkor érdemben még mindössze azt a kétszámos kislemezt tudták felmutatni, a debütalbum rá egy évre jött csak. Ez jól be is lendítette a karrierjüket, az óriási cimboraság évtizedeken át, egészen Lemmy haláláig megmaradt, ennek a beszámoló esetében feleslegesnek tűnő kitérőnek pedig csak azért éreztem szükségét, hogy azok számára is megalapozott lehessen a hitelességük, akik netán a dalaik ismerete nélkül olvassák ezt a beszámolót.

A Girlschool egyébként jelenleg a világ leghosszabb ideje folyamatosan, megszakítás nélkül működő női zenekara, megkockáztatom, nem csak rock fronton, az 1978-as indulást tekintve könnyen kiszámolható, hogy idén már a negyvenöt (!) éves jubileumot ünnepelték. Ez a kitartás még faszik esetében is kemény menet, ahogy az is, hogy rendszeresen koncerteznek, még ha ezek rövidebb, jobbára angol meg nyugat európai körutakat, meg nyári fesztiválokat jelentenek főként.

Akárhogy is, klubbulin elcsípni őket rég nem könnyű komolyabb utazás nélkül, így ez a pozsonyi dátum szinte karácsonyi ajándéknak tűnt. És bár menet közben ennyi év alatt volt jövés-menés bőven, mára mégsincs arról szó, hogy csak a név képviseli az egykori zenekart. Mind a gitáros-énekes Kim McAuliffe, mind a dobos Denise Dufort ott volt már a '78-as alapításkor is (és azóta végig), és bár a klasszik basszer Enid Williams 2019-ben másodjára is kiszállt a csapatból, a helyére érkezett Tracey Lamb sem elsőbálozó, több szakaszban összesen majd' tizenöt évet lehúzott már a Lányiskolában, már a '88-as Take a Bite lemezen is szerepelt anno. A csapat „ifije" így a szólógityós Jackie Chambers, ő az egykor szintén alapító, akkor jó ideje újra a zenekarban játszó Kelly Johnson mellé érkezett '99-ben, majd váltotta egy évvel később, amikor utóbbi betegsége miatt visszavonulni kényszerült. (Kelly 2007-ben, rákban hunyt el, R.I.P.). Dufort kisasszony mindemellett azzal is büszkélkedhet, hogy az 1981-es, a Motörheaddel közösen kiadott kultikus St. Valentine's Day Massacre kislemezen nemcsak a Girlschool, de a Motörhead felvételein is dobolt, lévén Philty Animal épp összehozott egy jó kis kartörést, így azon kevesek egyike, akik a Motörhead életműben, ha egy lábjegyzet erejéig is, de érdemben is otthagyhatták a kézjegyüket. A pozsonyi buli apropóját a dátuma adta: december 28., azaz Lemmy halálának évfordulója, egy Lemmy-emlékesthez pedig ki lehetne kis klub szintjén illusztrisabb, és különlegesebb, mint ők, nem igaz? A novemberi, pár állomásos finn turné után idén már nem is volt más fellépésük, azaz a Randal szervezője kábé célzottan erre az egy koncertre „reptette be" a csapatot.

Hogy a tisztelgés teljes legyen, a bárban nyitástól zárásig egy euróért (!) vesztegették a Jack Denielst, a felvezetést pedig egy helyi Motörhead tribute banda, a Mötherhööd adta, akik a klasszik trió felállásban jó órányi ultimatív 'head-nótával ágyaztak meg ténylegesen is az estének. Ha ez sem lenne elég, bónuszként egy Lemmy-imitátor konferálta fel őket (és az egész estét), aki az autentikus ruhákon túl is valami megdöbbentő módon ugyanúgy nézett ki, mint az idős Lemmy az utolsó éveiben. Egy pillanatra szinte le is fagytam, amikor besétált a lefelé fordított mikrofonhoz! A Randal egyébként egy kisebb, kábé kétszáz fős, amolyan pinceklub, persze az egykori Rocktogonnál mondjuk jóval kellemesebb paraméterekkel, meg nagyobb, kulturált színpaddal, és szerencsére a hangzáson már ekkor sem hasalt meg az este. A tirbute arca egyértelműen az énekes/basszer volt, kigombolt fekete igével, pofaszakállával, vaskereszttel a nyakban és persze egy koszosan, röfögősen megszólaló Rickenbakerrel a kézben. Már csak azért is, mert a másik két koma annyira nem igyekezett vizuálisan is illeszkedni a képbe, a tömzsibb, rövid hajú gityós inkább amolyan autószerelő fizimiskával bírt, a dobos srác a háta közepéig érő, szögegyenes sérójával úgy festett, mint aki a Heavy Trip filmből lépett ki, de ennek a „mellékútnak" túl nagy súlya nem lett, lévén amúgy patent módon, tök feszesen hozták a dalokat. Még a rekedtes orgánum is elég jól a helyén volt, a programválasztás meg mondjuk 80 százalékban fedte a Motörhead utolsó években játszott repertoárját, azaz újabb kori dalokat is maceráltak finoman, az In The Name Of Tragedyben még a dobszólót is megidézték, szerencsére minimálisra rövidítve. Az elfeledett ősnóták exhumálásáért meg külön piros pont! Mindemellé vendégként még a Konflikt (most már épp ex-)dobosa, Lojzo is beszállt pár dal erejéig, aki aztán tényleg megszégyenítő erővel odaverte a dalokat.

Aztán jöhetett a Girlschool, akiket tényleg módfelett vártam. Nyilván szeretem őket, nem véletlen keveredtem a koncertre, ugyanakkor egy kicsi igazságszolgáltatást is vártam tőlük, így klubban. Korábban ugyanis négy ízben is volt már hozzájuk szerencsém, ám rendre nyúlfarknyi programmal, suta idősávokban, és ugyan meg voltam illetődve, hogy ilyet is láthatok (mégiscsak underground legenda), valahogy a kellemesen túl egyszer sem sütött ÚGY igazán. 2005-ben, Londonban első előzenekar voltak a Motörhead harmincéves jubileumi koncertjén, kettőjük közé az In Flames férkőzött még be, majd 2015 novemberében egy dupla estés müncheni fellépésen randiztunk, szintén Lemmyék előtt, ahol meg a Saxon volt közvetlen a headliner előtt, így bő fél óránál több élőben sehogy nem jutott belőlük. Ezen az arányon a matinéban elkövetett, 2007-es Bang Your Head fesztiválos találkozásunk sem igen tudott szépíteni, ráadásul a sokezres, csarnok méretű helyszínek meg a gigaszínpadok valahogy nem az ő közegük, minden alkalommal azt éreztem, ez az egész füstös kis klubokban hasítana igazán. A státuszuk persze érthető: hiába voltak ősidők óta az öreg országos spanjai, ettől csodák önmagában még nem történnek.

Egy szó, mint száz, jót reméltem, de azt álmomban sem gondoltam, hogy ilyen bitang erős koncertet kapunk. Az egy dolog, hogy ezek a csajok nem mai lányok már, könnyű kisakkozni az évszámok alapján, hogy Kim és Denise is 65 (!) évesek, de Tracey is megugrotta már a hatvanat, Jackie pedig jövő tavasszal húzza majd be. Ám ennek ellenére abszolút nem úgy festettek, mint valami konyhásnéni-karú öreglányok, akik a múltidézésbe kapaszkodva próbálnak nosztalgiázni. Ebben a rock'n'roll fiatalon tart dologban fixen van valami, ezt a könnyed, laza örömzenélést ennyi idősen aligha lehet másképp tolni, és ebben szemernyi túlzás nincs, olyan vehemenciával tolták végig a bulit, mintha még mindig az Overkill turnén kellene bizonyítaniuk: jogosan állnak a színpadon. A rutin nyilván sokat dob hozzá, de az ilyesmi tényleg az igazi, tökös ösztönzenekarok sajátja. Ez egyébként egy másik örök igazságra is rávilágít: ami lemezen jó, az jó hangzással, még nyersebben, szinte kifeszítve olyan pluszt tud mellé tenni, amit csak koncerten kaphat meg az ember.

Az ő esetükben ez az ösztön eleve adott volt: a korai dalokban ugyanazok a gyökerek érhetőek tetten, mint Lemmyék esetében, ez pedig így, élőben, ebben a közegben maximálisan ki is hallatszott. És hát régi dalokból akadt bőven, tulajdonképp csak az első három albumot macerálták (utóbbiról mutatóba a címadót, mondjuk azt utolsó ráadásként, míg az elsőről négy, a kettesről meg öt dalt), plusz két-két újabb a legutóbbi Guilty As Sinről és az idén megjelent WTFortyfive?-ról, ami kábé papírforma leosztás a legtöbb veterán korú csapatnál. Ha szívemre teszem a kezem, valójában az lepett volna meg, ha a glames irányba fordult késő ′80-as évekbe belenyúlnak, vagy az elfelejtett ′90-es évekbeli lemezekbe, de nem volt valós hiányérzetem. Mi több, a kifejezetten súlyos és harapós új albumról kettőnél többet is elbírtam volna. Ami meg a csapat erejét illeti, a Guilty korszakos Take It Like A Bandet olyan piszok keményen odaverték, hogy az tényleg még a Motörheadnek is becsületére vált volna. A példa nem véletlen, ha nem ismered, elég csak ezt az egy dalt beütnöd a YouTube keresőbe, és már a stúdióverzió hallatán érteni fogod. Ez nálam át is ütötte a plafont aznapra, minden klasszikus meg kultikus pillanat ellenében is.

A négyes felállás egyébként pár dal után egy vendéggel is kibővült, a mindössze harminc éves cseh Nikola „Niky″ Kandoussi személyében, aki egyébként egy The Agony nevű csapatban tolja, és a 2023-mas koncerteknél csatlakozott a csapathoz állandó vendég státuszban, gitáros/énekesként becsatlakozva Kim mellé. Ez (már a több ének) a Kelly Johnson időkben is megvolt, a három gitár pedig értelemszerűen plusz vastagságot is adott. Mindemellé Niky egyfajta időhurkot is hozott a színpadra, bizarr módon illett az öregek közé, mintha csak a múltba tekinthetnénk, milyen lehetett a ′80-as évek eleji Girlschool élőben. Játéka és színpadi jelenléte minden allűrt mellőzött, tökösebben tolta, mint sok férfi, miközben kábé fülig ért a szája. Ilyen tekintetben amúgy Tracey is bőven megugrotta a lécet, nem egyszer teljes testtel belemozdult a dalokba, sőt, nem ritkán még kánkántáncosokat szégyenítő rúgásokat is eleresztett. Így is lehet ezt, hatvan felett, fekete bőrben, hitelesen. A Bomber feldolgozás már tényleg csak hab volt a tortán. Jó hetvenöt percet toltak, tizenhat dalt, de úgy szállt el, mintha el se kezdték volna, simán elviseltem volna még ugyanennyit.

Mit is mondhatnék? Jót reméltem, jót vártam, és az év totális meglepetését kaptam, minden várakozást felülmúló módon toplistás koncertet pirították oda így az utolsó napokban. Szándékosan érleltem pár napot a mondandómat, nehogy túllelkesedéssel vádoljam majd magam utóbb, de lassan egy hét ülepedés után is ugyanazt értem, úgyhogy nincs itt min finomkodni!

Fotó: Randal Club