Shock!

Lassan már „hazajárok" Csepelre: rövid időn belül negyedszerre indultam neki az estének, ezúttal két zenekart megnézni. Az előzőekben tapasztaltakhoz viszonyítva a levegőkérdés javult, bár ezúttal nem volt telt ház, de legalább az időjárás kegyesnek bizonyult: kellemes őszi meleg utáni egy enyhe este. Adott volt tehát minden egy remek estéhez.

A Down For Whatever nyitotta az estét. A fiatal metalcore formáció épp a Mondd el című lemezét promózza egy rövid turnéval országszerte, de valószínűleg ez az este lesz az egyik mentális mérföldkő számukra, hiszen nem minden nap adódik ilyen lehetőség, hogy egy amerikai sztárbanda előtt léphetnek fel, akik ráadásul nem játszották még szét magukat nálunk korábban. Kíváncsian figyeltem, mit nyújtanak színpadon, mert az egyik sarkalatos pont mindig a színpadi jelenlét, és sokszor hiába jó a zene, ha élőben megbukik a zenekar, mert képtelenek lelazulni a zenészek, és eladni magukat a nézőknek. Nos, itt teljesen rendben volt mindez, nem csak az énekes, Diószegi Kiki pörgött fénysebességgel ide-oda, hanem kétoldalt a hangszeresek is kellő magabiztossággal mozogták be a teret.

Az énekes-dallamos, olykor agresszíven kiabálós zene a metalcore tipikus jegyeit mutatja, mélyre hangolt staccato riffeléssel a műfaj klasszikus stílusán belül utaznak, amiben az együtt bólogatós, ugrálós témák is ugyanúgy megvannak. Aki nyitott erre, azoknak abszolút befogadható, ahogy láttam, voltak rajongók is, akik együtt élték a zenét a csapattal. Számomra okés volt a produkció, nem az én generációm zenéje, magamtól ilyet már nem hallgatok, de szórakoztatóak és meggyőzőek voltak így is, noha egy igazán átütő slágert még hiányolok. Mindenesetre a mai huszon-harmincpár éves korosztálynak simán bejövős lehet.

Aztán jött a Godsmack, akiket bő három éve láthattunk itthon először a csurig telt régi Barbában. Akkor nem sokat láttam a koncertből, amit most pótoltam, és hát volt is mit nézni, mert nagyon odarakták magukat Sully Ernáék az első perctől fogva. A setlistet a múltkorihoz képest nem variálták agyon, de hát nyilván a Nagy Slágerekre kell építeni a koncertprogramot. Ráadásul most akadt pár extra elem is az előadás alatt, de ne szaladjunk előre.

Ránézésre a csapat túl sokat nem változott, illetve hát azért ez a három év rajtuk is nyomot hagyott, több a ránc. Robbie Merrill például nem tagadhat már le tíz évet, bár ezen a ronda nagy szakáll sem segít, Shannon Larkin meg tüsihajú lett, de energiája ugyanolyan megzabolázhatatlan, tényleg mintha négy-hat végtagja lett volna. Ha csak őt figyelted, már az is önálló élményt nyújtott. Tony Rombola tök ugyanolyan, mint a múltkor, bár most néha mosolygott is, szóval jó passzban lehetett. Sully Erna meg a szokásos igazi hiperaktív energiabomba, nem lehet nem rá figyelni, minden porcikájával szórakoztat.

A koncert kábé a leghangosabb volt az eddigiek közül a helyszínen, nekem kicsit már túlságosan is, a nem telt ház miatt szerintem valamenyire kongott is a sátor, de összességében egyáltalán nem találtam vészesnek a megszólalást. A fények kiválóak voltak, igazából élmény újra ekkora színpadot nézni, annak fényében meg főleg, hogy a múltkori beszámoló végén még a sosem lesz ekkora méretű hely problémán merengtem („azt a csontot meg számos alkalommal megrágtuk és kiköptük, hogy nincs és nem is lesz PeCsa-méretű hely a fővárosban, ahol koncerteket lehetne tartani").

Hozzáteszem, a Godsmack zenéje számomra valamennyire mindig is talány volt, hiszen ez a Metallica/Alice In Chains/Disturbed (vicces módon ma már Volbeat is) light vonal számomra (kihangsúlyozom: számomra) sosem nyújtott akkora revelációt, hogy loopban hallgassam a lemezeiket. Elvoltam a jobb dalokkal, nyilván a slágerekkel (Voodoo, Unforgettable, Awake satöbbi), Erna tényleg rendkívül rokonszenves előadó, a párhuzamokat meg szerintem sem ők, sem a rajongók nem tagadták sohasem. Mindez nem von le semmit annak annak értékéből, hogy maga a koncert tényleg óriási volt, végig magas hőfokon tartották a hangulatot, a közönség is pattogtatta az labdákat vissza a színpadra, nem volt hiba az energiaellátásban. Mindamellett (ismét kihangsúlyozom, hogy nekem) az előző koncert valahogy jobban tetszett, bár lehet, simán csak azért, mert akkor láttam őket először, és egyfajta bakancslistás kipipálás is volt az este. Másrészt az is benne van a pakliban, hogy roppant sűrű volt az október, és kezdett lemerülni a saját energiatelepem.

Némileg Sully énekhangja is az ellen dolgozott, hogy száz százalékosnak ítéljem meg a koncertet: hallhatóan fáradt volt, és bizony, ahogy mentünk előre a dalokkal, egyre hamisabb is. Nyilván ezért dumált egy csomót dalok között (nem csak a Scars Foundation nevű alapítványukról, hanem a srácok nyakába próbálta ültetni a lányokat, mérsékelt sikerrel), hanem úgy általában, de nincs is ezzel baj, ha pihentetni kell a torkot, akkor nincs mit tenni. A nagyobb „pihenős″ résznél Larkin dobcuccát kitolták jobboldalra, balra meg betoltak egy másikat, és ketten egy aránylag hosszú dobpárbajt toltak, amiben volt Metallica, Aerosmith, AC/DC és Rush, a szokásos dobverődobálgatás és egymás hergelése mellett. Ha már dobszóló, ennek így tényleg volt értelme, mert szórakoztató a közönségnek is, semennyire nem öncélú.

A ráadások előtti dal a készülő új albumról hangzott el, Surrender a címe és szeptember végén jelent meg, a nagylemez meg majd jövő februárban. A szokásos ráadásblokkban a zongorás Under Your Scars volt a kezdés, majd jött a Bulletproof és az I Stand Alone. Igazából örülök, hogy most nem játszottak feldolgozást, kerek ez a történet így is. Fanoknak érzésem szerint kerek volt ez az este, főleg az elsőzőknek, és ki tudja, hátha hamarosan megint erre járnak, és lehet újrázni!