Shock!

Jó dolog, hogy Bécs közel van, hiszen ha egy-egy nem kimondottan must-see, de azért érdekes buli szombati napra esik és még az időjárás is kellemes, mindig érdemes rászánni egy délutánt a kiruccanásra. Igaz, kicsit gondban voltunk egy csomó étterem, cukrászda és söröző nyitva(nem)tartásával, de a Hundertwasser-múzeum tárt karokkal fogadott, így nemcsak az ökölrázásban, hanem a hümmögősen intellektuális képmustrában is jeleskedhettünk, hogy ezzel is a sztereotípiák elleni harcot segítsük – remélem, sok osztrák rocker is hasonlóképpen tesz az adójukból fenntartott kultúrintézményben. Elvégre az öreg Hundertwasser nyilvánvalóan avantgarde metalos volt, ez a képeiből is látszik, még ha bizonyos köröknek ennek eltitkolása áll is érdekében. A legutóbbi állami dotációból mindenesetre a Szene is kaphatott valamicskét, mert picit mintha kevésbé tűnne lepukkantnak a hely, mint korábban, sőt, most már a szomszédos szupermarket parkolójában ingyenesen tehetik le autójukat az ide érkező koncertlátogatók (ami a környék általános parkolási állapotait tekintve mindenképpen kedves gesztus).

Ahogy említettem, Gus G. szólóhaknija alapvetően abszolút nem kihagyhatatlan kategória, pláne, hogy a FEZEN-en is fellép majd barátunk, de ezen a szombat estén keresve sem találhattunk volna kellemesebb kikapcsolódást. Sok vita ment ugye anno arról, hogy a Svédországba elszármazott fiatal görög gitáros mennyire „méltó" arra, hogy Ozzy csapatában helyettesítse-pótolja Zakk Wylde-ot, de a gépezet szempontjából nézve tökéletes választás volt: profi, szerény, szimpatikus. Egóvitákba biztos nem kell vele bonyolódni, markáns állásfoglalásokba sem bocsátkozik, egyáltalán: fennakadás nélkül lehet vele dolgozni, ami feltételezhetően nem volt mindig így Zakk tagsága idején, pláne, amikor a szőke herceg még szívesen nézett a pohár fenekére. Az egésznek a lényege szerintem az, hogy egy tehetséges fiatalember kapott egy komoly lehetőséget, amivel tudott élni, és ha legközelebb már nem őt hívják, akkor is valóra váltotta egy komoly álmát – nem tudom, 34 évesen ezt hányan mondhatják el magukról manapság. Mindenesetre az Ozzy-történettől teljesen függetlenül is lehetett vele szimpatizálni korábban is, hiszen a tradicionális európai metalszíntér legszerethetőbb bandáiból háromban is (Dream Evil, Mystic Prophecy és a saját gyerek Firewind) benne volt a keze, ami pedig a tavalyi szólólemezét illeti, az is teljesen korrektül sikerült. Volt tehát létjogosultsága ennek a jó értelemben hakniturnénak is nevezhető kisebb európai körútnak, amit május folyamán Marty Friedmannel közös fellépések is követnek.

Érdekes kérdés volt találgatni, hogy vajon ki fog énekelni, hiszen a szólóalbum nagy részén hallható Mats Levénnek nagyon örültünk volna, ugyanakkor a svéd dátumokon egy kis vendégszereplés erejéig Jeff Scott Soto is beugrik majd. A végső megoldás viszont a németek egyik soha igazán be nem vetett csodafegyvere lett, nevezetesen Henning Basse, akit elsősorban a Metaliumból ismerhettünk, de megfordult számos más prominens helyen is, általában beugróként – még magát Gust is kisegítette egy japán Firewind turné alkalmával, de nyomult a Rage-ékkel a Lingua Mortis bulikon, illetve Uli Rothtal is amellett, hogy otthon rendszeresen tribute-ozik is (a német piacon ez messze nem olyan ciki, és még hoz is a konyhára). Más kérdés, hogy a Metalium-fotók alapján egy vékony, szőke srácra számított volna az ember, ehhez képest egy Kiss Zoli-alkatú frontember jelent meg, de a lényeg, a hang a helyén volt, és a szintén Zolival párhuzamba hozható színpadi munkára sem lehetett panasz.

A fiatal basszert sajnos nem sikerült beazonosítani, de a dobos poszttal biztosra akart menni Gus, ezért saját emberét, a lazán és látványosan játszó Johan Nunezt hozta el a Firewindből. Aki ismeri a srác (mármint nem a dobos, hanem Gus) munkásságát és vet egy pillantást a setlistre, láthatja, hogy tisztességesen válogatott saját életművéből, ugyanakkor persze szemet szúr a rövidség is. Valóban, ez így lényegében egy fesztiválprogram, de hozzá kell tennünk, hogy nyomott jegyárral ment a buli, tehát a viszonylag szép számmal megjelenő osztrákok úgy jöttek ide le szombat este, mintha mi a 202-be mennénk egy hazai fellépőre. Emellett pedig kellően intenzív is volt a program, nem vitték túlzásba a gitárszólózást, viszont a hivatalos zárónótába belefért egy kis közönségénekeltetés is, amely még egész jól is sült el (Fehérváron azért nem erőltetném majd).

Én a magam részéről úgy gondolom, hogy Gus remek dalokat írt minden általam ismert bandájába, de egy szólókarrierbe is belekapó gitárosnál azért az is számít, hogy milyen instrumentális tételeket hoz össze – nos, szerintem ebben a műfajban is erős, de ettől még nagyon is okos lépés volt tőle, hogy szólólemezénél az énekes nóták nyújtotta változatosságot választotta. Az itt előkapott két énekmentes tétel mindenesetre baromi jó volt élőben is, bár meg kell mondjam, bármennyire is értem a low budget koncepciót, egy második gitár zsizsegése nem lett volna rossz a háttérben. De a többi téma is élvezetes volt, és abszolút meghozta a kedvet az életmű további darabjainak felelevenítéséhez – ráadásul, mint kiderült, a legutolsó Firewindet nem is hallottam, sőt, eléggé elítélhető módon a megjelenéséről sem tudtam. Pedig 2012-es, és korábban kimondottan szerettem a csapatot, mert ők is és a Dream Evil is rendkívül fiatalosan, vidáman és rengeteg szeretettel tolták az amúgy komoly, de magát nem feltétlenül komolyan vevő tradicionális metalt azon a színtéren, ahol egy időben talán még mosolyogni is tilos volt.

Akármikor is kerüljön tehát sorra a Gus G. Band a FEZEN-en július 29-én, akármilyen felállásban, akármelyik színpadon, akármilyen időben, megtekintésük erősen javallott, még azoknak is, akik az ilyen zenén általában csak röhögnek.

Fotó: Schurina Szabolcs