Shock!

Sharon Osbourne-on kívül talán nem volt élő ember a világon, aki ne lepődött volna meg, mikor kiderült, hogy 2009-től Gus G lesz Ozzy gitárosa, beleértve talán magát a Sötétség Hercegét is. Gus aztán egészen 2017-ig maradt is a fedélzeten, a kooperáció tehát bizonyosan jól működött. Ettől még Gus persze nincs egy ligában Jake E. Lee-vel vagy Zakk Wylde-dal, hogy Randy Rhoadsról már ne is beszéljünk, viszont kétségkívül tehetséges, szimpatikus figura, aki egyébként igazán jó dalokat is képes írni úgy csapatban, mint szólóban. Így a magam részéről a Firewind mellett mindig érdeklődéssel figyelem szólócsapatának munkásságát is.

A legutóbbi, negyedik szólóban felvett Gus G-cucc Fearless címmel idén jelent meg, aktuális európai turnéjukon pedig a 2015-ös Fezen után másodszor hozzánk is ellátogattak. Ráadásul ez volt a körút utolsó állomása, azaz kifejezetten izgalmasnak ígérkezett az este. Ennek ellenére az utolsó pillanatig kétséges volt, el tudok-e menni a bulira, és végül épphogy csak beestem Gusék kezdésére. És ugyan nem bántam meg, hogy eljöttem, percek alatt kiderült, hogy a koncertnek pontosan az lesz az achilles-sarka, ami a Fearlessnek is: az ének. Dennis Ward ugyanis elsőrangú basszusgitáros, kiváló stúdiós szakember, dalszerző és producer. De nem énekes. Épp ezért olyan figurák után, mint Jeff Scott Soto vagy Mats Levén, már a Fearlessen is leginkább csak korrektnek tűnt, élőben viszont egyértelműen leverte a lécet.

Fogalmazhatnék visszafogottan, de az igazság az, hogy egy alapvetően elég jellegtelen torok totál erőtlen és sokszor bántóan hamis szenvedését hallhattuk az A38 színpadán, ami konkrétan tönkrevágta a dalok egy részét. Nyilván az új témák, amiket lemezen is vele szoktunk meg, nagyjából rendben voltak, de az olyan korábbi dalokat komoly hiba volt betenni a programba, mint a My Will Be Done vagy a Burn. Ezekkel igen komolyan szenvedett Ward, a néző meg leginkább csak ráncolta a homlokát, miközben az egyébként roppant szimpatikus, mosolygós basszusgitáros vergődését nézte. Ha már Gus valamiért szakított Mats Levénnel, és úgy gondolta, trióban kel útra, üdvözítőbb megoldás lett volna, ha az új dalok mellett kizárólag instru témákat játszik (az utolsónak előadott The Quest például hatalmasat ütött), a Johan Nunezzel (lásd még Kamelot, Marty Friedman stb.) felálló hármas zeneileg ugyanis tényleg topformában, kifogástalanul muzsikált. Az ének nélküli dalok alatt tényleg élmény volt nézni az előadást, Nunez erőteljes, precíz dobolása ugyanis látványban is sokat tett hozzá a bulihoz.

A másfél órát alulról nyaldosó koncertbe összesen hat tétel fért be az új anyagról, köztük a nem túl acélos Money For Nothing feldolgozás is. Mivel ezt a dalt tényleg mindenki ismeri, természetesen élőben is jól működött, akárcsak a Thin Lizzy Cold Sweatje, amit a Sodomtól a Helloweenen át a Megadethig mindenki feldolgozott már. Mivel a magyar koncert dátuma pont Randy Rhoads születésnapjára esett, illetve turnézárás is volt ugyebár, az énekeltetős I Am The Fire-t követően, vélhetően minimális rákészülés után elnyomták Ozzy I Don't Knowját is, amit Ward ismét csak rettenetesen énekelt, miközben hunyorogva próbálta olvasni a szöveget, több-kevesebb sikerrel. Aranyos, de ugyanakkor totál amatőr jelenet volt, ami helyett talán ütősebb lett volna, ha Gus inkább Randy klasszikus riffjeiből gyúr össze némi közönségszórakoztató szólót a nagyjából hetven-nyolcvan fős, de kétségkívül roppant lelkes publikumnak.

Nem tudom, Gus miért döntött úgy, hogy ebben a kissé gazdaságos benyomást keltő felállásban kel útra, hiszen nyilván ő is pontosan tisztában van azzal, mit tud és mit nem tud elénekelni Ward. Természetesen értem, hogy a nem túl magas nézőszámok előtt futó turnét valószínűleg csak megvágott büdzsével lehetett kihozni gazdaságosan, de ennek így sajnos nem sok értelme volt. Legközelebb kéretik hozni egy igazi énekest, Dennis pedig foglalkozzon csak a basszusozással! Akkor nem lesz egy rossz szavam sem.

Fotó: Máté Éva