Shock!

Jó (meleg) idők járnak a sivatagi rockzenék kedvelőire ezen a nyáron, persze, ilyen időjárás mellett talán nem is nagyon történhetne ez másként, de azt hiszem, hogy a globális felmelegedésen túl sokkal nagyobb szerepe van ebben a Cudi Purci Booking által összegründolt eseményeknek. Mint amilyen ugye a már szinte tradicionálisnak is mondható Desszert Feszt, vagy az az össztáncként meghirdetett második Purci Dance Party, amelynek ékkövét az a High On Fire jelentette, amely ugyan már harmadízben koncertezett hazánkban, de igazán méltó körülmények között talán most először.

Mert oké, hogy ott volt anno az özönvíz előtti Trafó fellépés azzal a kábé ötven-hatvan fős közönséggel, amely utólag mintegy a tízszeresére duzzadt (még mielőtt szó érné a ház elejét, nem, én sem voltam ott), illetve azzal a jó nyolc évvel ezelőtti Metallica-előzenekarosdi, ami minden szempontból totálisan ellenük dolgozott: sem az idő, sem a közönség, pláne nem az ótvarnak is csak iszonyatosan nagy eufemizmussal hívható hangzás nem volt velük (igen, ezen már én is ott voltam), így aztán ha valaki akkor találkozott velük először, joggal gondolhatta úgy, hogy ez valami iszonyatosan gatya banda. Pedig hát nagyon nem az, Matt Pike ugye már a Sleep óta minimum egy élő ikon, és a maga végtelenül egyszerű valójában szerencsére pontosan meg is maradt olyannak, mint amilyennek szeretnénk. Így aztán a Purci Dance Party Vol. II. igazán remekül is sikerült.

Sőt, valószínűleg még sokkal remekebbül is, mint én gondolom, mert az első négy fellépő az bizony számomra kimaradt, amin lehet szörnyülködni, de az ilyen szegény vidéki rajongónak sajna bizony idő kell a feljutáshoz (innen is üdvözlöm az egyórás távon majd' háromnegyed órás késést összegyűjtő MÁV-ot!). Így aztán az első fellépő, akiket láttam, az a Room 041-ban aprító talján The Secret volt, és hát mit mondjak, ezek a fickók aztán nem viccelnek! Azt mondjuk nem igazán értem, hogy mi a francért éri meg egy kábé negyven perces fellépésen minimum tíz percig csak gerjeszteni a gitárokat, és feszíteni a színpadon, de hát ők tudják. Ettől eltekintve azonban ez egy igazán fojtogató fellépés volt (a szó minden értelmében), lényegében fullra megtöltött terem előtt (!), és ha bárkinek kérdése merült volna fel azzal kapcsolatban, hogy mennyire kell számolni ezzel a black metalt a sludge és a doom szutykával összekapcsoló bandával, annak tutira minden egyértelmű lett a bulit megköszönő, mindkét tenyerén méretes tetoválást viselő frontember láttán. Nem ismertem őket korábban, de nem csalódtam – kezdésnek nem rossz.

Aztán alig valamivel a kiírt fél tizes kezdés után a szépen telítődő (és közben persze egyre inkább katlanná váló) Nagyteremben színpadra lépett a High On Fire. És hála az égnek a jó Matt Pike pontosan azt a dress code-ot alkalmazta, amit előzetesen gondoltunk: segget kivillantó farmergatya, már kezdéskor szarrá izzadt, széttevolált felsőtestet bemutató szerelés, az időnként váltogatott Gibson Les Paulok pedig vagy a termetes, minimum nyolcadik hónapban járó sörhasra ráfektetve, vagy gondosan az elé helyezve. De őt ilyennek szeretjük, nekem konkrétan fájt is volna, ha átalakítja azt a képet, amit anno a Sleep koncert előtt/után szedtem össze róla, és ebbe bizony még az is bőven belefért, hogy Matt bizony mindvégig ásványvízzel öblögetett (!), sőt, mintha mondott is volna egy pár mondatot arról, hogy már mióta józan.

A setlist pedig pont olyan volt, mint szerettük volna, nyilván ilyen előzmények után nem egy teljes új nagylemezt tolnak a pofánkba, hanem egy kvázi best of-ot. Egyébként meg a zseniális Sons Of Thunder kezdése után a Luminiferousról is volt három dal, rögtön az elején a kicsit hullámzó hangzású The Black Plot és a remek Carcosa, majd kicsivel később az elementáris Slave The Hive. De ettől eltekintve a Surrounded By Thieves kivételével (kár érte!) minden lemezről elhangzott valami, s ugyan ki a fene tudna ellenállni az olyan daloknak, mint a Fertile Green, a Rumors Of War, vagy a Blessed Black Wings. Na ugye!

A hangzás amúgy számomra (a szélső lépcsők legtetején állva) kicsit hullámzónak tűnt, néha a fogamat kiverte a gitár, néha meg nagyon nem, de a Serums Of Liao/Blood From Zion/Fury Whip még így is akkorát szólt, hogy a fejem levitte! Pike mester pedig közben mindvégig izzadt, mint disznó a pörkölőben (meg tudom érteni, iszonyat meleg volt a katlanban), folyamatosan törölgette magát, és ha olyanja volt, végig csulázott és bizony taknyolt is – a jó öreg „focista zsebkendő" segítségével -, ami miatt Hangya barátom nem hiába jegyezte meg, hogy nem szívesen hempergett volna meg a buli után a színpadon. Hát, én sem!

Mindezzel együtt egészen remek volt a HOF düreres felépése, pláne, ha figyelembe vesszük a záró Snakes For The Divine eufóriáját, ami alatt nem csak Pike bácsi gitárja adta meg magát húrszakadás miatt (szám közben kicserélve!), hanem szerencsére kicsit megfáradtak azok a folyamatos stage divingolók is, akik a fellépés legvégén bizony már-már magukra haragították a banda roadját is – és nem hiszem, hogy emiatt maradt el a ráadás, de az tuti, hogy a HOF tizenegy szám és bő hetven perc után sajnos már nem jött vissza. De ez akkor is baromira teljes élmény volt, kösz szépen Cudi Purci banda, találkozunk a Desszert Feszten! Ugye, veletek is?

Fotó: Imre Norbert