Shock!

Vegard Sverre „Ihsahn" Tveitan, az Emperor zsenije nem mindennapi vendég Európa ezen szegletében, már az is komoly meglepetést keltett, amikor pár éve egy nagyszebeni fesztiválon el lehetett őt csípni. A mester ezúttal ráadásul egy alapos lemezbemutató turné keretében érkezett meg végre hozzánk, amit kábé olyan hitetlenkedéssel fogadtam, mint amikor az Ulver bukkant fel nálunk, első rendes turnéján. Àmr című legutóbbi albumával Ihsahn csak még szilárdabb alapokra helyezte saját legendáját, így az nem is lehetett kérdés, hogy komoly érdeklődés kíséri majd magyarországi bemutatkozását. Ha a hajó koncerttermét ezúttal nem is sikerült teljesen megtölteni, de szép számú, roppant lelkes közönség tisztelte meg ezt a különleges alkalmat, ahol a frontember „új" zenésztársakat is villantott.

Az előzenekarok teljesítményéről ezúttal nem fogok beszámolni, lévén az Astrosaur által prezentált nyitányra sajnos esélyem sem volt odaérni, a Ne Obliviscarisszal pedig (akikre a megfelelő pólók számából ítélve meglepően sokan készültek külön is) sosem ápoltam olyan jó viszonyt, hogy célirányosan hagytam volna magam lelombozni, ők tehát ezúttal nekem kimaradtak. Egy nagyon rövid átszerelés, majd hosszabb lélegzetű semmittevés után viszont már fel is tűnt a színen Ihsahn, a maga black metal legendáktól szokatlan, a külsőségeket tekintve roppant visszafogott modorában. Aktuális kísérőzenekara esetében az előzetes híreknek megfelelően különösebb meglepetést aligha okozhatott, hogy a főszereplő kivételével a társulat összetétele egyetlen ponton sem egyezik meg a Nagyszebenben látottakkal. Ott ugyanis még a Leprous zenészei segítették ki mentorukat, ahogy az a korai években szokássá vált, de ez a megoldás akkor is a ritka kivételek sorát gyarapította.

Ihsahn már 2015 tájékán elkezdte felépíteni maga köré ezt a csapatot, és őt ismerve sejthettük, hogy legyen bármekkora is a cipő, amit az elődök után ki kell tölteni, ezzel a formációban sem fog szégyenben maradni. Különösen a profi zenészi előélettel nem is rendelkező Tobias Solbakk dobos (aki azóta már az In Vain tagjaként is jeleskedik) leigazolása volt remek döntés, aki lehengerlő teljesítményével el is lopta a showt a rendezői balon. Kellett is az erősítés azon a tájékon, mert bevett szokása szerint a főhős basszusgitáros nélkül ugrott neki ennek a turnénak is, így a színpad bal oldala kimondottan szellős volt, hőseink pedig nem azok a kimondott futkározós alkatok. Azon lehetne vitatkozni, hogy a bőgő mellőzése két nyolchúros gitár színpadra hozatalával egyidejűleg mennyire felelős döntés, a zene eredendően rideg, tüskés jellegének mindenesetre szerintem megfelel ez a koncepció. Szóval, minden körülményt egybevetve lehetett volna ez egy tökéletes este is, de a keverőpult környékén egyesek nem így gondolták.

Nem is emlékszem, mikor hallottam legutóbb a hajón ennyire otromba módon megszólalni egy zenekart, de tény, hogy aznap este minden értelemben fájdalomközeli volt az élmény. A részletek megfejtését inkább ráhagyom a szakértőkre, én leginkább annyit észleltem, hogy mintha mindenből túl sok lenne, egyvalamiből viszont bántóan kevés: nevezetesen az énekből. Az idő múlásával és/vagy a helyezkedésnek köszönhetően annyit változott a helyzet, hogy a kezdeti roppant beteg arányok nagyjából kiegyenlítődtek a gitárok javára, de a vokál terén lényegében ekkor is csak a beépített lemezjátszó bekapcsolása adhatott reményt. Roppant nehéz volt így ráhangolódni erre a nagyon várt fellépésre, de a dalok puszta erejét jól mutatja, hogy olykor még így is sikerült. Igen, sikerült például újfent rácsodálkoznom a Das Seelenbrechenről beiktatott háromszámos blokk (Hiber / Pulse / Tacit) elképesztő rejtett energiáira, hogy aztán a lehető legprofánabb és legvagányabb módon, a '80-as éveket megidéző Until I Too Dissolve rántsa helyre elképedt arcberendezésünket.

Meglepve tapasztalom viszont, hogy az Arktis. másik kvázi-slágere, a Mass Darkness továbbra sem igazán működik élőben, azt a bitang groove-ot bizony most sem sikerült tökéletesen reprodukálni. Éppen az ellenkezője igaz a koncerten anno pont Nagyszebenben debütált Celestial Violence-re, ami a maga elképesztő végletességével ezúttal is az egekig korbácsolta az érzelmeket, amit a végig remek fények csak tovább tüzeltek. Ahhoz viszont, hogy az After, az Àmr és az Eremita lemezekről megidézett, értő kézzel rétegzett tételekről is ódákat tudjak zengeni, ennél sokkal többet kellett volna hallanom a zene finom részleteiből – így viszont csupán az őskáoszból ritkásan kibontakozó refrének nyújthattak némi vigaszt. Hiába kérték számon Ihsahnon egyesek (több alkalommal is), az Emperorról ezúttal egyetlen szó sem esett, ami tulajdonképpen érthető is, hiszen ha valaki nagyon akarja, manapság is számos lehetősége nyílik azoknak az örökbecsű daloknak a meghallgatására, ráadásul az eredeti zenekar előadásában.

Jómagam azonban a szimpla nosztalgiázás helyett szívesebben fordulok a ma is aktívan új utakat kereső zenészek felé, és Ihsahnt még akkor is a legnagyobbak között tartom számon e téren, ha a mostani találkozásunk sikerülhetett volna ennél sokkal szerencsésebben is. Szívből remélem, hogy hamarosan lehetőségünk lesz kiköszörülni ezt a csorbát.

Fotó: Marossy Norbert / A38 Hajó