Shock!

Számtalanszor terveztük már, hogy írunk az István, a királyról, egészen ezidáig azonban ez sosem jött össze. Az ilyesmi persze gyakran előfordul a Shock! életében, ezúttal azonban nem az időhiány vagy az egyéb elfoglaltságok vetettek gátat, hanem olyan külső tényezők, amelyek miatt nem akartuk, illetve nem láttuk célszerűnek recenzálni a darabot. Az István, a király ugyanis messze több, mint rockopera, színdarab vagy, ha úgy tetszik, zenemű: a 20. század egyik, ha nem a legnagyobb hazai popkulturális alkotása, amely ennél fogva meglehetősen átpolitizált és hol erről, hol arról, de egyértelműen túlmagyarázott is. Az a fajta légkör pedig, ami sokszor körbelengte a darabot az utóbbi években, egy időre inkább elvette a kedvünket attól, hogy foglalkozzunk vele.

Az István, a király tehát érzékeny téma, részemről pedig különösképp nehéz írnom róla, lévén első konkrét és a mai napig tán leginkább meghatározó zenei élményem is hozzá köthető (Népstadion, 1990. szeptember 15.), illetve egész családomban kultikus, mindenek felett álló kedvencnek tekinthető. Ennél fogva az évek alatt rengeteg formában megnéztem, annak ellenére pedig, hogy még maga Szörényi Levente sincs könnyekig meghatódva a filmváltozattól, számomra az az ezerszer látott felvétel jelenti mai napig is az origót, a viszonyítási pontot. Ezen oknál fogva fel sem merült bennem, hogy kövessem A Társulatot vagy mindenképpen elcsípjem Alföldi Róbert változatát, hiszen mi értelme egy olyan István, a királynak, amelyben senki sincs ott (Feró és Varga cameóját leszámítva) az eredeti szereplők közül? Lehet egy ilyen előadás bármilyen színvonalas, mindig csak tribute marad, amibe ha épp belefutok, szívesen elhallgatom, de az eredetiek által nyújtott élményhez köze sem lehet. Most pedig, két nappal az arénás produkció után értetlenül állok a nyári, királydombi és vidéki előadások kapcsán különféle médiumokban megjelent kritikák előtt. Persze számomra nehéz objektíven megítélni a darabot, pláne most, mikor az eredeti verzióhoz a lehető legközelebbi inkarnációban látható, az az érzésem azonban, hogy ezúttal mintha muszáj lenne kicsit leszólni ezen, a harminc évvel ezelőttihez közelebb eső változatot, az emberek nagy része által utált Alföldi-átdolgozás felmagasztalásával egyidejűleg.

Pedig az Aréna színpadán szó sem volt lakossági hangulatról, giccsparádéról, netán lélektelen haknizásról, egész egyszerűen csak kaptunk egy olyan verziót, amelyben végre azokat láthatta az ember a színpadon, akiket mindig is látni akart ott. Varga Miklóst Istvánként, Billt táltosként, mellettük pedig Nagy Ferót. A sorból persze hiányzik Vikidál Gyula, 2016-ban azonban Feke Pál határozottan jobb Koppány, mint amire Vikidál ma képes lenne, függetlenül attól, hogy csúcsformájában tündökölve anno felülmúlhatatlan volt. És bár kétségtelen, hogy sok év telt el, ami a többi főszereplő esetében is hagyott hátra nyomokat (Feró napokon belül 70, Bill 67, Varga Miklós pedig idén lesz 60), teljesítményük azonban mai napig tiszteletet parancsoló. Az tehát nem írható kizárólag a nosztalgia számlájára, hogy Laborc és Torda kapta a legnagyobb üdvrivalgást úgy az egyes tételek végét követően, mind a függöny utáni meghajlás alatt.

Összességében tehát ez egy hagyományőrző előadás volt, függetlenül attól, hogy a színpadkép, a fellépőruhák és az öt fal által szolgáltatott vetítés is a modernizálást szolgálták. Mindezek mellett apró módosítások a darabban is történtek. Kifejezetten jó húzás volt, hogy a fontos mellékszereplők a filmhez képest többször is feltűntek a színpadon, ahogy egyes kórusrészek vastagítása is csak az előadás javára szolgált. Objektíven nézve néhány tétel esetében pedig a jelenlegi változat erősebbre is sikerült az eredetinél. Danics Dóra és Kocsis Tibor duettje az Unom a politikátban egyértelműen ilyen volt, ahogy Koppány feleségei is a Te vagy a legszebb álmunk alatt. A főszereplők mellett általában vajmi kevés szó esik két olyan karakterről, akiknek szerepe a legnehezebbek között van: anno mind Berek Kati, mind pedig Victor Máté magasra tette a lécet Saroltként és Asztrikként Keresztes Ildikó és Serbán Attila azonban mindketten remekül hozták a különleges és nehéz énektémákat. Csemer Bogi szintén nem vallott szégyent Sebestyén Márta árnyékában, ahogy tulajdonképpen a szereplők egyike sem. A régieknek nyilván saját korábbi önmaguknak kellett megfelelniük, az újaknak pedig régóta bevésődött dallamokat, hangokat kellett sikerrel megidézniük. Kivétel nélkül könnyedén vették az akadályt, amiben az a tény is segítségükre volt, hogy minden szerepben az eredeti hangokhoz hasonló karaktereket hallhattunk.

Összességében tehát, bár nem Vikidál Gyula volt Koppány, számomra csak Bródy János hiányzott a színpadról. Egyetlen pillanatban éreztem ugyanis csalódottságot, amikor a Gyászba öltözött csillagom kezdetekor nem egy ősz halántékot láttam közeledni a színpad hátsó traktusa felől, Bródy helyett ugyanis Novák Péter érkezett. Ez már nyilvánvalóan csak nosztalgia, de a teljesség érzéséhez kellett volna ő is, ahogy az Illés-matricával feldíszített akusztikus gitárral, hófehérben éneklő Szörényi Levente kellett rögtön a nyitány után, a Te kit választanál?-ban is. Annak ellenére tehát, hogy erős nosztalgia-faktor volt ebben az István, a királyban, messze túlmutatott a közhelyes múltidézésen vagy szimplán csak egy újabb bőr lehúzásán, abban pedig biztos vagyok, hogy akinek az eredeti verzió állt igazán közel a szívéhez, annak ehhez fogható élményben 1990 óta nem volt része. Ahogy nekem sem.