Shock!

Elmondhatom, hogy tűkön ülve vártam a 2023-as év koncertszezonjának indítását, amit a dupla headlineres Katatonia-Sólstafir egy ideje szintén tologatott szomorúzenés estjével kezdtem el (lassan tényleg vége szakad ennek a pandémiás tilitolinak). Vidáman indultam hát útnak, azt meg le sem merem írni, hány éve kerültük el egymást élőben a svédekkel, nagyon sokszor fordult meg azóta a föld, mindenféle értelemben. Nem kizárólag a koncertéhség miatt vártam ezt az estét, hanem bátran mondhatom, hogy az új lemez is kezd a bőröm alá kúszni, így kiemelt izgalommal vártam, élőben milyen hatást váltanak ki belőlem a friss dalok – és mennyire lesznek nosztalgikusak a régi darabok.

Az estet a SOM nyitotta, akikről nem sokat tudtam, előzetesen hangulatos csapatnak tűntek. Kimondottan örülök, ha egy előzenekar elsőre meggyőz, így tőlük is ezt vártam. Az amerikai doom pop (jelentsen ez bármit is, manapság bármit bármivel össze lehet passzintani) csapat hangulatzenéje kellemesen csordogált, ott és akkor jó volt hallgatni, noha nem állítom, hogy elsőre bármi megtapadt volna a dalokból. De talán nem is ez volt a cél, bemelegítésnek teljesen okés, az énekes Will Benoit álmodozós, suttogós hangszínét ugyan kicsit szokni kellett, de a zene elég erőteljes volt körülötte, hogy érdemesnek találjam erre és bővebben is rákeressek a neten a munkásságukra. Ráhangolódásnak tökéletes volt, bár ez a zenekarnév elég szerencsétlennek tűnik a virtuális világban.

A Sólstafir nálam fehér folt, illetve inkább azt mondanám: az elmúlt évek során olykor igyekeztem megbarátkozni a zenéjükkel, de kicsúsztak a kezeim közül, valahány alkalommal elindítottam bármelyik lemezüket. A napokban is próbálkoztam, hátha beüt a nagy felismerés, de néhány dalnál tovább soha nem jutottam tovább, sajnos nagyon idegesít Addi Tryggvason hangja, ezzel a totálisan ízlésbéli tényezővel meg nem nagyon lehet mit kezdeni. Szóval abszolút szubjektíven nézve nem az én világom, de objektíven szemlélve nyilván értem, mit és miért szeretnek rajtuk annyian, és miért voltak jók élőben is. Én meg igyekeztem inkább a zenére és a körítésre koncentrálni.

Ha nem először láttad őket, nem hiszem, hogy nagy meglepetést okozott a cowboy-imidzs, amitől nekem vicces módon a ZZ Top ugrott be, amikor Pjúddi Sæþórsson gitáros és Svabbi Austmann basszusgitáros egymás mellett állva pengettek totális eksztázisban – csak hát itt nem bulizene ment, hanem a zord északi tájak aláfestő muzsikája. Sok volt a füst a színpadon, mellé kevés fény esett a zenészekre, így belőlük (is, ez koncepció lehetett az este folyamán) inkább csak sziluetteket láthattunk, mindamellett a színpadi fényeket távolabbról szemlélve ízlésesen használták.

Nyolc szám fért bele a cirka 75 perces szettbe, nyilván a nagy részük saját nyelvű, csak a végén került elő egy angol nyelvű szerzemény, a 2009-es Köldről a hosszan hömpölygő Goddess Of The Ages (aminél egy kicsit elmászott az egyik gitár hangneme sajnos). Az amúgy is hosszú, merengős tételek közül nekem a Fjara lett rokonszenves, a többi dalban inkább riffekbe, témákba tudtam belemerülni, de teljesen most sem voltam képes rájuk hangolódni (hozzáteszem, a post rock ritkán a világom), az ének pedig élőben sem lett rokonszenvesebb. De ismétlem magam: ez tényleg ízlésbeli kérdés, nem minőségbeli, és ahogy láttam, a teltházas Akvárium közönségének java nem így volt ezzel, sokan együtt éltek, lélegeztek az izlandi srácokkal. Addi a végén még a közönség közé is kimerészkedett nagy vidáman, pacsizott, sétált a kordon tetején, fotózkodott, az első sorok rajongóinak nagy örömére.

A Katatonia már más tészta. Mondjuk nézni őket sem annyira izgalmas, meg hát ők is igazából one man show-vá lényegültek egy ideje, hiszen kimondva-kimondatlanul valahol az arcát soha nem mutató Jonas Renkse körül forog minden. Ráadásul a fényeket is elég minimálra vették, értsd úgy, hogy TÉNYLEG csak fekete sziluetteket lehetett látni belőlük (meg füstöt, sokat), a szembefényt a közönség kapta, szóval nem mondhatnám, hogy bármelyiküket megismerném az utcán, ha szembejönnének velem, fotózni meg reménytelen vállalkozásnak tűnt. Akadt egy kis változás a csapat soraiban, bár csak ideiglenesen: a családi okok miatt a turnét kihagyó Anders Nyström helyett Nico Elgstrand ugrott be az Entombed A.D.-ből. Ő már korábban is helyettesítette a szőke gitárost, szóval ebben az esetben zökkenőmentesnek tűnt a pótlás. Persze ha nagyon szőrszálgasogatnék, mondhatnám, hogy nem volt TELJES az élmény így, de ahogy fentebb említettem, ha nagyon a szívedre teszed a kezed, szinte mindegy, kik zenélnek Jonas körül. Ugye.

Aki egyébként kimondottan vidámnak, fékezhetetlennek tűnt, legalábbis én ennyire élénknek nem láttam még, felvételeken sem, de hát nyilván élőben nem az a bánatmatyi, mint amilyennek az egyszeri rajongó elképzeli. A kritikában leírt imáimat nagyrészt meghallgatták, sok friss dal került a programba, konkrétan az első kettő pont a lemez nyitása (Austerity, Colossal Shade), és bizony szélesen vigyorogtam én is, hogy pont annyira pazar ez élőben, ahogy azt elképzeltem. A hangzás is erőteljesebb lett, mint az első két fellépőé, nagyon szépen dörrent meg az Akvárium terme, elöl és hátul is klasszul szólt a cucc. A koncertprogram későbbi részében elszórták még az Opaline-t (mekkorát ütött ennek a refrénje, édes istenem…), a Birdsöt és az Atriumot, és azt kellett észrevennem, hogy kicsit a Paradise Lostra üt ez az új éra, amit igazából nem bánok. Az is most tűnt fel jobban, hogy Jonas sokkal bátrabb énektémákat talált ki, ami szintén nincs ellenemre.

Mindezek mellett a korábbi tételek is nagyot ütöttek, a merengős Deliberationtől kezdve a lendületes(ebb) Behind The Bloodon keresztül (meg kell jobban vizsgálnom azt az előző lemezt) a súlyosan karcoló Buildingsig. Aztán persze Jonas bekonferálta, hogy eljátsszák az egyetlen slágerlistás dalulat, és hát mi más lehetne az, mint a My Twin, aminek fénye ennyi év múltával sem kopott egy picit sem, a refrén egy részét meg a közönséggel énekeltette el Renkse. Katarzis volt ez is, hiába unhatják ők játszani. A ráadásban előkerült a July és az Evidence, a nézőtér meg tombolt, már amennyire tombolni lehet erre a zenére.

Röviden: kiváló volt az este. Bővebben: legközelebb nem várok ennyi évet, hogy újra megnézzem őket, mert a sajátos Katatonia-féle, érzelmektől csöpögő hangulatot nem nagyon lehet máshogy, máshol megízlelni. A Katatonia számomra eddig az év koncertje volt, nyilván lesz még sok jó és hangulatosabb, de a viccet félretéve, nagyon erős kezdés volt ez a buli zenei élmény szempontjából, még ha a sziluettek estéje is volt.