Shock!

Kip Winger az utóbbi években elég sok egykori ellenzőjének bizonyította be, hogy mekkora zenész, hiszen sokan csak akkor kezdték el a szemük helyett a fülükkel hallgatni a zenéjét, amikor a hajmetal-éra már csak nosztalgikus emléknek számított, ő pedig ismét visszatért a színre egykor oly sok női szívet megolvasztó zenekara élén. Nagy öröm ugyanakkor, hogy Kip még a legutóbbi két Winger album nagyszerűsége és sikere ellenére sem adta fel a szólókarrierjét, és immáron harmadszor köszönthettük Budapesten híres akusztikus szólóműsorával. 1997-ben sajnos nem láttam, 2008-ban igen – és a mostani élmény alapján ugyanígy akármikor megnézem majd, ha erre vetődik.

A Snakebite-ot eddig mindig előzenekarként láttam – többek között például Kip legutóbbi önálló magyar buliján is –, és mindig nagyon tetszett, amit csinálnak. Lőrincz Károly ezúttal Lencsés Balázzsal ült ki a deszkákra, és mindenféle különösebb sallang nélkül, görcsmentesen hozták egymás után a Whitesnake örökzöldek egyszálgitáros változatait. Heringeffektusról persze nem tudok beszámolni, sőt, a tánctéren konkrétan senki sem tartózkodott, de valahogy még ez sem jött ki rosszul: mindenki a pultoktól és az asztaloktól figyelgette őket, ám érezni lehetett, hogy az ekkor még igen csekély létszámú közönség így is értékeli a produkciót. Karesz hangját pedig muszáj ismét külön megdicsérnem, mert roppant ízlésesen, komoly átéléssel, ám mindenféle hivalkodás nélkül vezette elő David Coverdale cseppet sem könnyű énektémáit. Bárhol, bármikor szívesen megnézném őket újból, akár akusztikusan, de akár elektromosan is.

A Whitesnake remekművei után magyar rockklasszikusok következtek a Triász előadásában, ami az Irigy Hónaljmirigy frontember Sipos Péter, a Dinamit énekes Kálmán György és az ezer különböző helyről ismert Jankai Béla billentyűs hármasát takarja. Őszintén szólva az Irigy Hónaljmirigy tevékenysége az első pillanatoktól fogva végtelenül távol állt tőlem (kicsit úgy voltam velük, mint a fiatal magyar stand-uposok túlnyomó többségével, ahol általában nem csak azt nem értem, min röhög mindenki, hanem sokszor még azt sem feltétlenül sikerül dekódolnom, egyáltalán hol akart lenni a poén az előadó szándéka szerint), de tisztában vagyok vele, hogy a magát sajátos össznépi szórakoztató valamivé kinőtt Mirigy sztori még valami egész mással indult a '90-es évek elején. Így természetesen az sem lepett meg, hogy Sipos Péter minden túlzás nélkül óriási teljesítményt nyújtott a jól ismert Edda, Sing Sing, MHV, Omen satöbbi dalokban, és Kálmán Györgyre sem lehetett panasz. Azt persze nem hallgathatom el, hogy igazi, törzskönyvezett vendéglátós produkcióról van szó, de én is szívesebben hallgatnám a Fagyott világot vagy a Valamiben hinni kellt a Kék a szeme vagy a Most múlik pontosan helyett egy falunapon, ha történetesen járnék falunapokra.

Kip Winger persze egészen más dimenzió, még akkor is, ha a körte és az alma összehasonlítása legendásan értelmetlen vállalkozás. Az idén már 51 éves egykori MTV-ikon voltaképpen semmit sem csinált másképp, mint négy éve az A38-on: egyszerűen csak kijött a színpadra azzal a bizonyos kékeszöld, tizenkét húros akusztikus gitárral, aztán fokozatosan az ujja köré csavarta az elöl szellősen eloszló közönséget, hogy a koncert második felében már amolyan igazi bulihangulat uralkodjon el a klubban. Ehhez pedig tényleg nem volt szüksége másra, csak a dalai erejére, meg persze arra a természetes, laza és rokonszenves kiállásra, ami annyira jellemző rá. A Cross-szal indult a buli, de utána egyből az Easy Come Easy Go és a Who's The One következtek, vagyis Winger még úgy sem bízott semmit a véletlenre, hogy a jelenlévők láthatóan a szólómunkásságát illetően is képben voltak.

Legutóbb, amikor a teljes zenekarral járt nálunk, Kip csúnya megfázással küszködött, így korántsem hozta magát teljes erőbedobással, most azonban ilyesmiről szó sem volt (noha a koncert előtt ezúttal is bőszen teázott). Sőt, konkrétan olyan teljesítményt produkált, amihez foghatót nagyon ritkán hallani: MINDENT tökéletesen énekelt, pedig aki ismeri a Wingert, tisztában van vele, mennyire nem egyszerűek azok a bizonyos dallamok... Kipből azonban az összes téma hiba nélkül szakadt ki, legyen szó akár az olyan ezerpontos balladákról, mint a Headed For A Heartbreak vagy a Spell I'm Under, akár a szólókarrier darabjairól (Daniel, How Far Will We Go), akár az olyan, eredetileg rockos és húzós számokról, mint a Blind Revolution Mad (minden idők egyik legelementárisabb lemeznyitó dala minden idők egyik legfantasztikusabb hard rock lemezéről) vagy a legutóbbi Karma albumot egyedüliként képviselő Deal With The Devil. (Utóbbit egyébként olyan örömujjongás és együtténeklés fogadta odalent, ami láthatóan még Kipet is meglepte egy kicsit.)

És a megalázóan perfekt éneklés mellett persze gitározott is, méghozzá nem is akárhogy. Sokaknak talán nem is szúrt szemet a teljes elánnal kitolt hangok és a megarefrének közepette, mennyire feszesen, gördülékenyen és perfekt biztonsággal kezeli Winger a hangszert, engem azonban ezzel is ugyanúgy lenyűgözött, mint négy évvel ezelőtt. És ugye akusztikus gitáron nem nagyon lehet elrejteni a hiányosságokat, amennyiben vannak ilyenek... A zenekari formában kimondottan fineszes, komplex és technikás dalok átültetését szintén mesterien végezte el: minden egyes témában benne maradt a lényeg ezzel az egy szál gitárral is, még egy olyan, hangszerelésileg is roppant markáns nótában is, mint például a Rainbow In The Rose. És ugyan Reb Beach gitárszólói néha elindulnak az ember belső magnójában, még ezek nélkül sem támad benned hiányérzet. Majd legközelebb azokat is megkapjuk, úgyis megígérte párszor, hogy a csapattal is visszajön, amint csak lehet...

Winger ugyanakkor nem csak azért tartozik az abszolút kedvenc zenészeim közé, mert zseniális énekes és dalszerző (és a „zseniális" kifejezést most kivételesen nem a szokásos beteges jelzőhalmozásom jegyében használtam), hanem mert emellett roppant szimpatikus, szerethető figura is egyben. Az őt sújtott szörnyű magánéleti tragédia vagy a zenekarát a hatalmas sikerek után ért rengeteg igaztalan bírálat, Beavis és Butthead vagy Lars Ulrich miatt simán lehetne megkeseredett, morózus arc is, de nem az. Láthatóan ma is a zenélés az élete, aminek helyből az a legfőbb bizonyítéka, hogy ezekben a hetekben is egy szál gitárral a kezében járja Európát. Márpedig sok másik egykori hajmetalos sztárral ellentétben Winger nem szórta el a pénzét kokainra vagy értelmetlen luxusra, vagyis anyagi értelemben egyáltalán nem kényszer neki, hogy bármit is csináljon: ülhetne otthon, és írhatná a komolyzenei darabokat meg baletteket, manapság már úgyis ezekért dobban meg leginkább a szíve. Ám ő mégis itt van, hogy estéről estére elvarázsolja az őt megnéző száz-kétszáz fős közönséget.

Szándékosan beszélek varázsról, mert a hangulat egyszerűen utolérhetetlen egy ilyen fellépésen. Kip bekiabálásra játszik el dalokat (a Without The Night például így került elő, még az első sor sem ugrott be neki azonnal), viccesen kifigurázza a régi éra vadhajtásait a Can't Get Enuffnál („deep lyrics... but it made the money!"), simán leszól a fotósoknak, hogy nyugodtan jöjjenek fel a színpadra, és jót vigyorog, amikor valaki bekiabálja a Pull Me Undert meg a Paradise Cityt („what about a fuckin' Freebird?"). Még az is belefért, hogy az egyik leghatalmasabb slágerben, a Miles Awayben odaengedje maga mellé a mikrofonhoz a hammeres Cselő lányát. Az ilyesmi könnyen elsülhet akár bohózatba illő módon is, de itt egyáltalán nem volt gáz: Winger olyan professzionális módon, bátorítóan terelgette az igencsak megilletődött leányzót, hogy szerintem ember nem állt a nézőtéren, akiben rossz érzések keletkeztek volna a performansz miatt, abszolút pozitív módon jött ki az egész. Ami hallatszott a vendégből, azzal egyébként nem volt semmi gond, nyilván nem énekelte le a színről Kipet, de bőven van még ideje érni.

A műsor vége természetesen igazi slágersorjázást hozott hatalmas ünnepléssel odalent, Down Incognitóval, Madalaine-nel és Seventeennel, a zárás pedig a Blue Suede Shoes volt. Noha Kip többször is elmondta: nem szokott ráadást adni, végül mégis visszajött a Hungry erejéig, ami azt bizonyítja, hogy tényleg tetszett neki a közönség, ezt a dalt ugyanis a Wingerrel is csak akkor játsszák, ha valahol különösen bejön nekik a hangulat. Aztán bő másfél óra után tényleg befejeződött a koncert, vagyis jó húsz perccel többet zenélt, mint legutóbb.

Ez a fellépés önmagáért beszélt, és aki ott volt, pontosan tudja, miért lelkesedem ennyire. Csak egy dolgot bánok: hogy nem kiabáltam be az Under One Conditionért meg mondjuk a Witnessért. De mindegy, remélem, lesz még rá alkalmam.