Shock!

Előzetesen úgy tippeltem, maximum nyolcvan-száz embert érdekelhet itthon a Kissin' Dynamite, ehhez képest pár nappal a pesti buli előtt ki kellett tenni a Dürer Room 41 termére a megtelt táblát. Mindez már csak azért is kellemes meglepetés, mert az elvileg sokkal nagyobb Brainstorm nem is olyan régen még bő félháznak játszott ugyanitt. Szóval úgy tűnik, a Powerwolf előtti őszi magyar debütálás igencsak bejött a Dynamite-nak. Vagy lehet, a közönség hatodik érzéke súgta meg, hogy nem csak a főzenekar miatt érdemes eljönni, hanem három fullos produkciót is láthat a pénzéért, aki jegyet vált. Mert ugyan sem a Sniffyction, sem pedig John Diva neve nem mondott nekem semmit a buli előtt, teljesítményük alapján hatalmas hiba lett volna elmulasztani bármelyiküket is.

A Sniffyction egy fiatal, pesti csajbanda, akik glames, punkos rockzenében utaznak, azaz tökéletesen megfelelőnek tűntek a főattrakció elé. És mindez szerencsére nem csak papíron volt így, a lányok produkciója ugyanis remekül működött. Lazák, dögösek és cukik voltak, mindemellett pedig igen feszesen tolták a pozitív hangulatú, életigenlő rockzenét. Túl sok helyük ugyan nem volt a színpad nagy részét elfoglaló két dobcucctól, mégis igyekeztek a lehetőségekhez képest sokat mozogni, azaz mindig volt valami látnivaló a színpadon. Dalaik is okésak – főleg a gyors témákat hozzák igen jól –, és ami a talán a legnagyobb fegyvertény itthon, hogy van egy olyan énekesük, Boxi, aki képes az ehhez a műfajhoz elengedhetetlen, minőségi éneklésre. Pontosabban csak képes volt, ugyanis a zenekar Facebook-oldalán megjelent közlemény szerint sajnos pár nappal a buli után kilépett a zenekarból. Nagy kár érte, mert bár itthon akadnak tehetséges énekesnők, ezen a vonalon nem lesz könnyű pótolni őt. Mindenesetre szurkolok a Sniffyctionnek, mert van bennük potenciál bőven.

Ha soha egyetlen hangot sem hallottál a John Diva And The Rockets Of Love-tól, illetve úgy estél be a Room 41-be a műsoruk alatt, hogy fogalmad sem volt, hová jössz, valószínűleg akkor is egy másodperc alatt levágtad, hogy a fickó és zenekara Amerikából érkezett. Egész egyszerűen van az ottani csapatoknak egy olyan zsigerből jövő színpadi kiállása, amit senki más nem tud utánozni – jó, a Kissin' Dynamite mondjuk egész közel áll hozzá. John Diva és zenekara pedig pontosan hozott mindent, amitől az ember úgy érezte magát, mintha az Ajtósi Dürer sor helyett valahol a Sunset Stripen csapatná 1991-ben.

Ha azt mondom, Warrant, Def Leppard, Whitesnake, nagyjából körül is írtam, miféle a csapat muzsikája, és természetesen az effajta zenéhez elengedhetetlen külsőségek is adottak náluk: hátközépig érő (paróka)hajak, fejkendők, színes szalagok és persze laza szövegek, hatalmas pózok. Ha tehát el tudtál tekinteni attól a ténytől, hogy egyes dalaik a hajmetal-éra sikerszámainak már-már plagizálásba hajló utánérzései, minden szempontból tökéletes hard rock bulit kaptál. A zenekar Mama Said Rock Is Dead lemeze olyan instant slágergyűjtemény, ami ha szűk három évtizede jelenik meg, tuti, hogy platinalemezes rocksztárt csinál belőlük. A rocksztárság persze alapból, magától értetődően jön belőlük, de tény, hogy 1990-ben Lolita című nótájukból például simán lehetett volna akkor sláger, mint mondjuk a Cherry Pie volt. Persze tuti, hogy 2019-ben nem fognak lemezmilliókat eladni, ettől függetlenül azonban biztos vagyok benne, hogy fogunk még hallani róluk. Az ilyesfajta laza, néhol direkt paródiába hajló, nosztalgikus glamre ugyanis még mindig van igény.

A John Diva And The Rockets of Love lehengerlő produkciója után kíváncsi voltam, tudja-e majd tartani a lépést a Kissin' Dynamite, de Hannes Braunék egy perc alatt eloszlatták minden kétségemet. Mára vérprofi produkcióvá értek össze a srácok egy minden szempontból elsőrangú frontemberrel, hiszen Hannes amellett, hogy remek énekes, a közönséget is kiválóan kezeli. Ráadásul társai sem szimpla kísérőemberek, hiszen a zenekar tele van markáns színpadi egyéniségekkel. Ecstasy címmel tavaly megjelent hatodik nagylemezüket pedig dugig tömték jobbnál jobb dalokkal.

A program majdnem felét az új lemez dalai tették ki, az AC/DC intrója után például rögtön az Into The Fire-rel kezdtek, majd szép sorjában jöttek a friss tételek egymás után. Ezek erejét pedig mi sem mutatja jobban, hogy a lírai Heart Of Stone-t vagy a Waging Wart simán akkora ováció fogadta, mint az olyan slágereket, mint az I Will Be King, a Love Me, Hate Me vagy a záró Flying Colours. A teltház mellett láthatóan az is spannolta a zenekart, hogy a közönség a szokásos magyar lelkesedéssel nyomult az első pillanatoktól kezdve, így természetesen Hannesék is nagyon odatették magukat.

A turné egyik érdekessége, hogy vendégként viszik magukkal az Ecstasy címadójában lemezen is óriásit éneklő, főállásban az Exit Edent erősítő énekesnőt, Anna Brunnert. A címadó természetesen élőben is vele szólalt meg, de szerencsére vendégszereplése nem merült ki mindössze ennyiben, hiszen színpadon maradt a Sleaze Deluxe-ben is, illetve a Flying Colourst is vele együtt adták elő a koncert végén. Amellett, hogy hatalmas hangja van, még színpadi látványként sem volt utolsó, szóval bár nincs feltétlenül sok értelme két-három számért utaztatni valakit, mégis azt mondom, okos húzás volt, hogy felkérték a turnéra. Annának ugyanis sikerült még feljebb tüzelnie az amúgy is igen forró hangulatot, megjelenésének köszönhetően tényleg igazi népünnepéllyé alakult át a buli, amit szinte mindenki végigénekelt a közönségben is. A rendes játékidő az I Will Be Kinggel ért véget, majd következett három ráadás, a bő száz perces buli után viszont kötve hiszem, hogy volt bárki is, aki egy óránál hosszabbnak érezte volna a programot.

A Kissin' Dynamite-nak úgy sikerült tehát még magasabbra tenni a lécet, hogy már a két előzenekar után is úgy éreztem, már csak miattuk megérte volna eljönni. Az pedig, hogy ennyien kíváncsiak voltak erre a felhozatalra itthon, kifejezetten reménykeltő. Lehet, hogy John Diva anyjának még sincs igaza?

Fotó: CSLP Rocks / Hard Rock Magazin