Shock!

Mindig jólesik egy kis vasárnap esti metálkezelés, de bevallom, sokáig nem volt tervben, hogy az amúgy remekül sikerült hajós buli után nem sokkal ismét Brainstorm-koncertre menjek. Ennek elsődleges oka az volt, hogy bár a zenekar közismerten zseniális élőben, de valahogy a lemezeik már nem különösebben keltették fel az érdeklődésemet az utóbbi néhány alkalommal. Ergo annyira most nem vonzott ugyannak a kétségtelenül sodró lendületű bestofnak a huszadszori végigbólogatása. Ugyanakkor tanult kollégám méltató sorai mégiscsak felkeltettél érdeklődésemet a Midnight Ghost iránt, és hallj csodát: beütött az anyag, mi több, egyet kell értsek Gáborral abban, hogy a Soul Temptation óta nem hoztak össze ennyire erős lemezanyagot. Hatalmas dalok mindig akadtak náluk, de teljes albumért régóta nem tudtam maradéktalanul lelkesedni – egészen mostanáig. Last minute tehát tényleg nem volt kérdés, hogy irány a Dürer, pláne hogy a teljes csomag is ígéretesnek tűnt.

Mivel a nyitó Gloryful is német banda, afféle germán kultmetal-triumvirek estéjére nyertünk bebocsátást a Dürer középtermébe, és az is világossá vált, hogy ők is megérdemelték az előre megszavazott bizalmat. Jómagam korábban nem ismertem őket, de iszapszemű cimboránk merchpultos sertepertélése révén kiderült, hogy jártak már itt valamelyik hasonló turnéval, ahol munkásságuk nagyrészét ő már az akkori koncertélmény hatására be is gyűjtötte. Germános poweren edzett fülnek tehát mindenképpen érdemes megismerkednie a csapattal: karcos, de kellően dallamos énekhang, feszes alapok, ízlésesen alkalmazott klisékből szőtt korrekt dalok, néha egy kis thrash is bekacsint – összességében régi nagy kedvencünk, a szintén honfitárs Rawhead Rexx jutott eszembe többször is a fél óra alatt. Lehet, hogy örökre nyitóbanda maradnak, de sokkal szívesebben nézem majd meg őket legközelebb is, mint az élőben a veterán arcok jelenléte ellenére komoly csalódást okozott The Unity zenekart.

A Mob Rules pár lemezét olyan tizenéve jó érzéssel hallgattam néhányszor, de valahogy másra emlékeztem, mint amit élőben toltak – hiába, öregszem. Karcosabb, mogorvább, prog-áthallásos, skandináv tónusú powerre számítottam emlékeim alapján, ehhez képest ennél németesebb, szögletesebb, teljesen progmentes zenét kaptam, ami élvezetes volt ugyan, de nem túl izgalmas. Középutas, komfortzónás, izgalommentes, viszont dallamos, kellemes, barátságos. A zenekar kiállása is rokonszenves volt, nem véletlen, hogy jól fogadta a közönség. A Gloryfulban mégis több stenket, szenvedélyt, lelkesedést éreztem, bár persze van egy-két generáció a két csapat között, és hát öregember ugye nem gyorsvonat. Ezzel együtt, ha már a nyitóbanda énekese bemondta a saját koncertjük közben, hogy a Mob Rules basszer előző nap apa lett, lazulhattak volna ők is egy kicsit, ami alatt nem azt értem persze, hogy csumarészegen kellett volna feljönniük a színpadra, de valami kis plusz felszabadultság biztos dobott volna a hangulaton, ami amúgy – ahogy mondottam volt – teljesen rendben volt náluk is.

Sokszor írtunk már a Brainstormról, hiszen valamilyen szinten még mindig hazajárnak hozzánk, de tény, hogy az előző évtized közepéhez képest, amikor még PeCsa-bulit nyomtak, és ott vették fel a koncert-DVD-jüket, némileg visszaesett az ázsiójuk. Nem vészes persze egy lájtosan megtelt Dürer középterem sem a mai világban, és tudnak turnézni-fesztiválozni-lemezezni is, ugyanakkor a csúcskorszak tényleg a Liquid Monster környékére tehető. Persze ezt a fajta zenét nem lehet nagyon sokáig csűrni-csavarni, eszköztára véges, és óhatatlan az elszürkülés bizonyos korszakokban, de ahogy az új lemez példája is mutatja, lehet időnként kiugrót alkotni így is. Személy szerint úgy gondolom, hogy kreatív tekintetben a Metus Mortis / Soul Temptation-éra a legjobb, ezeken az albumokon találták el legjobban az arányokat a súly és a színező elemek között – mindkettő hibátlan, és ennyi már simán elég a halhatatlansághoz (hogy mást ne mondjak, a nagy példakép Vicious Rumors sokkal jobban elfáradt mára). A Liquid Monster nekem már annyira nem adja, de a rajongók körében ez a legnépszerűbb anyag, nem kis mértékben az All Those Wordsnek köszönhetően, amit sosem fogok már megkedvelni.

Utóbbi természetesen kiemelt sláger volt ezen az estén is, de hozzá kell tenni: a Brainstorm mindig nagyon erős műsorokat szokott összerakni, odafigyelve az aktuális dalokra is. És bármit játsszanak is, mindenképpen ütni fog – itt említsük meg, hogy mindhárom zenekar ugyanazon a cuccon játszott, de a Brainstormnál dörrent meg igazán a cucc. És ez a kontraszt az, ami igazán fontos, emiatt lett a csapat az, ami, ezért tudott kiemelkedni a német színtérről. Nagyon egyszerű a recept: megalázóan jól kell zenélni, tekintélyt parancsoló riffekkel és jó dalokkal kiállni. Na meg persze nem árt, ha egy karizmatikus frontembert is fel tudunk mutatni, olyan valakit, aki a Wacken többtízezer fős közönségét is úgy eteti a tenyeréből, mint a Room 41-ét. Andy B. Franck ilyen, és valószínűleg már akkor is ilyen volt, amikor még az Ivanhoe-val játszott huszonkét embernek Salzkammergut Felsőn. Mire pedig brainstormos lett, már énekelni is rendesen tudott, aki pedig hozzám hasonlóan felfutó korszakában látta a bandát élőben először (nekem a 2003-as Bang Your Head volt a vele kapcsolatos WTF-élmény), azt egy életre megvette kilóra.

Na nem mintha ne lett volna ugyanígy bármelyik korszakban, de én kimondottan örülök, hogy végigasszisztálhattam ezt a felfutást, és tegyük hozzá, a Brainstorm azon kevés zenekarok közé tartozik, amelyek időtlen idők óta kvázi változatlan felállásban nyomják. Andy már húsz éve itt van, azóta pedig csak Antonio Ieva basszer váltotta őstag elődjét tizenkét esztendeje – ami pedig az Ihlenfeld-Loncaric gitárospárt és Dieter Bernert dobost illeti, ők alapították a zenekar 1989(!)-ben. És bár erről sem a színpadon nem hangzott el semmi, sem hír nem szólt még róla, nem tartom kizártnak, hogy az év második felére tartogatnak valami jubileumi meglepetést. És az egyszer biztos, hogy ha idén érdemes valamit germán metal terén ünnepelni, akkor az a Brainstorm harmincéves fennállása, ezt ez a remek évindító koncert is ékesen bizonyította.

Fotó: Hartmann Kristóf / HammerWorld