Shock!

Mire lehet jó egy külföldi ösztöndíj? Papíron arra, hogy az ember némi tudást szedjen össze a kinti tanulmányok és a nyelvek tekintetében… gyakorlatilag viszont ennél sokkal többet is jelenthet. Egyszerűbb embertársaink beérik a helyi söripar és “bulikultúra” kipróbálásával, de vannak, akik többre vágynak: valami olyanra, amit odahaza nem, vagy csak korlátoltabb mennyiségben élhettek át, s mindig csak bosszankodva vagy irigykedve konstatálták, hogy legalább 250 km-t kell utazni mindazért, mi érdekel…

Minden bizonnyal a Lacrimosa turnéja is csak ilyen esemény lett volna számomra, ha nem juthattam volna hozzá néhány hónaphoz Berlinben, melynek utolsó napjaiban Tilo Wolff-ék is tiszteletüket tették a városban.
Menjünk koncertre! A jegyárak magyar viszonylatban is megfizethetők, és nem kell messzebb menni, mintha a PeCsát keresném fel odahaza. A hely a törökök lakta Kreuzberg szélén áll, egykor valami olyan hely lehetett, mint a Vigadó, ha itt volt a Fassade-turné koncertje, ahhoz passzolhatott is nagyon…

A közönség a zenéhez illően sokszínű volt: a goth fazonok közé egyszerűen és elegánsan öltözött alakok, illetve néhány punk is vegyült, metalost viszont alig lehetett látni. A gothok között kevesebb volt az olyan extrém arc, melyből mindenhová jutott két héttel korábban, mikor Lipcsét látogattam meg a Wave fesztivállal egyidőben.
Percre pontosan este fél 9-kor el is kezdődött a műsor – német precizitás, ahány koncerten jártam, egy sem kezdődött késve (sőt…) – és megjelent a Gothminister. A felhangzó indusztriális muzsika alapján őket is “hazai termék”-nek minősítettem volna, de az első szám után az énekes közölte, hogy Norvégiából valók (habár a fellépők arcfestéséből lehetett volna tippelni erre). Egy gitáros és egy dobos egyszerű témákat darált, melyeken mondjuk a Rage tagjai már az első perc után elunták volna magukat, míg egy – a szögekkel kivert (!) hegesztőszemüvegétől elég cyber-S/M hangulatú – billentyűs olyan témákkal tömte a műsort, amelyektől a Rammstein és a Mercyful Fate ugrott be elsőnek. Utóbbit erősítette frontemberünk is, akit látva Beavis és Butt-Head biztos megkérdezte volna (a King Diamond klipet nézve), hogy nem a számbűvész-e a Szezám utcából. Ő néha egy lepellel bevont alu-létra tetején állva dalolt egy koponyával díszített állványon álló mikrofonba, néha meg odalent folytatta ugyanezt egy koponyás bottal a kezében. A hangja még egész jó volt, de a körítés nem illett ahhoz, amiért jöttem… s ezt a helyi erők is így gondolhatták, akik pedig csak földijei az egyik legismertebb zenekarnak az indusztriális stílusban (vagy pont emiatt?), és nem volt nagy érdeklődés a 40 percnyi produkció iránt. Még szerencse, hogy itt is vannak “mindenre táncolni tudó” csajok, akik most is jól szórakoztak…

A lepakolás után furcsa volt, hogy nem nagyon érződik mozgolódás, aztán leesett, hogy a színpad jóval nagyobb annál, ami látszik, és a függöny mögött már készítik elő a dolgokat. Fél órával később pedig megvillant egy technikus lámpája, jelezve, itt az idő… és a Lacrimosa.
Felhangzott tehát az intro az Inferno-ról, s közben lassan elhúzták a függönyt, mely mögött feltűnt a háttérzenekar. Utóbbiról már tudni lehetett: ismét klasszikus metal-felállás, két gitárral és ritmusszekcióval, klasszikus hangszerek nélkül. Anne Nurmi is elfoglalta helyét a billentyűknél, majd bele is kezdtek a Kelch der Liebe-be. Már csak Tilo hiányzott… de az első pár sor után ő is feltűnt a színpadon.

Ami pedig ezután következett, ugyanolyan nem mindennapi volt, mint az albumaik. A zenekarhoz mérten ugyan a monumentális klasszikus darabok most is kimaradtak, de szép pillanatokból így sem kellett hiányt szenvednünk. A turné nemcsak az új album bemutatását szolgálta, de egyben a Lacrimosa létezésének 15 éves évfordulóját is ezen ünnepelték. Így aztán sorra került minden albumról és korszakról egy-két szám. Hol az Inferno szép torzított témákat hordozó számai, hol meg Anne Nurmi egy-egy szerzeménye csendült fel, ahol Tilo állt be a billentyűk mögé amíg ő énekelt (ez ugyan a Not Every Pain Hurts kivételével nem tudott túl hatásos lenni élőben). Vagy az elkeseredett, minden fájdalmat világgá kiáltó Seele in Not és a hasonlóan vágytól duzzadó Halt’ mich szólalt meg – s természetesen az új album címadója, amelyről soha nem gondoltam volna, hogy még engem is táncra tud késztetni, pedig sosem tartoztam a táncos lábúak közé. Tilo is járta furcsa táncát a számok alatt, mikor éppen nem kellett hangszálait bevetnie, s látszott rajta végig, mennyire fontos önkifejezés számára mindaz, amit alkot - s elsősorban magának alkotja mindezt. Talán épp ezért tudnak ennyire hatni ezek a számok, ennyire szépek lenni, mert tényleg lélekből jönnek. De az, hogy önmaga mellett nekünk is örömet okoz mindezzel, oly mellékesnek tűnt számára. Nem is méltatta sok szóra a hallgatóságot, mindössze egy-egy “Danke schön!”-re futotta tőle két szám között. Majd felhangzott két sejtelmességet kelteni szándékozó (figyeljük a szavakat!) szintihang Fraulein Nurmi ujjai alatt, és kezdődött az újabb szám. De ez sem vehette el az olyan szép pillanatokat, mint amilyeneket a Tränen der Sehnsucht alatt is átélhettünk. Ebből élőben csodálatos ballada kerekedett, melynek hangulatát a gyönyörű gitárszólók mellett a háttérben kigyúlt csillagos eget idéző világítás is fokozta. Más külsőséget viszont itt hiába várt volna bárki is: néhány bohócos zászlót leszámítva minden cicoma hiányzott, és a zenekar sallangok nélkül állt ott és játszotta azokat a csodálatos dallamokat.

Izgalmas kérdés volt, vajon a The Party Is Over milyen formában kerül előadásra, én az új albumra bónusz számként feltett zongorás verzióra tippeltem, de nem így történt: Tilo hű maradt önmagához, és a fuvola- és oboa-témákat trombitán játszotta el, melytől tényleg búcsú-hangulata lett a számnak, mintha csak takarodót fújt volna, a háttérben pedig ismét kigyúltak a csillagok… A partinak viszont nem lett vége, igaz a Durch Nacht Und Flut – melyben a második refrént olaszul hallhattuk, mint a bónusz tracken – nem sikerült túl fényesre, sok helyen elcsúszott a ritmus. A csorbát viszont nagyon jól sikerült kiköszörülni a Stolzes-Herzben, mellyel a műsor elvileg zárult.
De tudtuk, ennyivel nem érhet véget. Így is lett, egy Die Morgen danach után – melynek elején Tilo tőle meglepően kommunikatívvá vált egy kis refrénénekeltetéssel – jött az Ich bin der brennende Komet, mely tényleg egy üstökös erejével millió fokra tüzelt fel mindenkit a kordon mindkét oldalán, és egy hatalmas dupla gitárszólóval is megspékelték. Lehet ezt még fokozni? Lehetett, az üstökös tüze után a legszebb jeges fájdalom következett: az Ich verlasse heut’ dein Herz szomorú búcsúja, majd – sajnos kicsit rövidítve – ennek is a szólója. Vége lett tehát az első ráadásnak, de sokan nem örültek volna, ha két nagy “sláger” – milyen furcsa ezt a szót pont a Lacrimosa esetében használni – nélkül hagyják ott szívünket, de erre nem került sor, jött az Alleine zu Zweit, és zárásként mindenki beleadott mindent… mi más is lett volna ehhez stílszerűbb, mint a Copycat. Nurmi kisasszonynak ugyan itt nem akadt már sok dolga, így csak táncot lejtett a színpad közepén.

Ennyi volt tehát. Két és fél óra, mely két emberről és azok legmélyebb érzéseiről szólt. Olyan érzésekről, melyek szavakba és zenébe öntve ugyanúgy felébresztik ezeket az érzéseket mások lelkében. S több volt ez nekem is, mint egy koncert: a kint töltött nyolc hónap legszebb összegzése és lezárása, (és mint később kiderült, egy új dal kezdete is) – ahogy Tilo is mondá: “We had our time, I close the door, the party’s over…”