Shock!

Egy bizonyos kor felett törvényszerű, el is nézhető, ha valaki többször tekint visszafelé, mint előre, és valami hasonló mutatkozik manapság a Laibach háza táján is. A zenekar jövőre már negyvenöt éves (!) lesz, a nevükkel fémjelzett Neue Slowenische Kunst mozgalom éppen idén ünnepli alapításának negyvenedik évfordulóját, a jelen turné apropóját pedig az 1987-es Opus Dei album és annak újragenerálozása adja. Az Opus Dei azonban nem csupán a harmadik Laibach-sorlemez, amelyet 104-es sorszámmal találunk az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című zenei túlélési kézikönyvben: ez az industrial metal opera öntötte először abba a formába ezt a kollektívát, ahogy azóta is ismerjük. Ez a 130 perc pedig annak bizonyságául szolgált, hogy bármilyen illúzióba is ringatjuk magunkat, a világ rendező erői, és ebből következően a Laibach is örök érvényű.

Nem hiszem, hogy különösebben jó néven vettem volna bármilyen előzenekart ezen az estén, szerencsére a Milan Fras vezette társulat sem szereti az ilyesmit, illetve felvállalják, hogy megoldják maguk a „bemelegítést". Ki is voltam éhezve a szlovénokra, az elmúlt évtized derekán szinte minden évben megfordultak nálunk, láttam is őket viszonylag sokszor, és aztán a covid után is rendre megtiszteltek bennünket, de hol a Volbeat és köztük kellett választanom, hol csak más napot néztem ki magamnak az aktuális Fekete Zajon. Az „új" Dürerrel mindketten jól jártunk most, a zenekar sem kényszerült „méretre vágni" a vizuális támogatást, és nekem sem sokadmagammal összepréselődve kellett „élveznem" az előadást. Ezt a turnét nagyjából pont ilyen nagyságrendre kalibrálták, egy nagy és két kisebb háttérvászonnal, nagyszerűen komponált fényekkel. Referenciaértékű volt az előadás a megszólalás tekintetében is, egyben újabb helyről bizonyosodott be, hogy igenis lehet perfekt itt is a hangzás, a közeljövő fellépőinek (üdv, Gire és Thy Catafalque!) adott a kihívás.

És hogyan szól jól a Laibach? Az industrial műfaja nem él túlzottan szofisztikált eszközökkel, az egyszerű-de-nagyszerű megoldásokban hisz, ahogyan itt is történt, itt akad viszont élő gitár, dob, zongora, női és férfi ének, sok-sok sáv felvételről, illetve élőben a műsorba szerkesztve, és egyik sem érvényesülhet a másik kárára. Plusz hova lennénk, ha az efféle muzsika nem akarná meglékelni a koponyádat, de gondolkodni is hagyjon, tehát legyen pont elviselhetően brutális és szép. A Laibach erre mutatott egy tökéletesen kivitelezett megoldást bő két órában, egy szünettel. Miután megtekintettem az [itt is brutálisan túlárazott] iparági sztenderd szerinti árakon kínált merchöt, a terembe lépve már szólt az Opus Dei emblematikus nyitánya, a Leben heißt Leben, amelyet a szélesebb közönség az Opus előadásában ismert meg. Pontosabban a dal nyolc taktusának dobloopja szólt, hosszú perceken keresztül, végtelenítve, amely húzásban máris volt valami mélységesen nyugtalanító és bosszantó. Tökéletes lelkiállapot koncertkezdéshez.

Nyolc után pár perccel négy zenész vonul fel, és belekezdenek a Laibach legkorábbi korszakának megidézésébe a Vier Personennel, amely ugyebár arra a négy pszeudo-entitásra (Eber, Saliger, Dachauer és Keller) utal, amely a kollektíva mindenkori megtestesítője, függetlenül az aktuális szereplőktől. Mi azonban ne menjünk el ennyire művészbe, a két billentyűs/gépész/vokalista, Luka Jamnik (ő inkább gépész) és Rok Lopatič (ő inkább billentyűs), valamint Bojan Krhlanko dobos és Vitja Balžalorsky gitáros van tehát a színpadon, háttérben a boldog, felhőtlen szocializmus jugoszláv idilljének képeivel, politikusok arcaival, hatalmas propaganda-feliratokkal, Tito-beszéddel. Az egész elképesztően baljós, és egyre elviselhetetlenebbül nyomasztóvá válik, ahogy a műsor átúszik a Državába az első Laibach-lemezről. Milan Fras ezt követően, a Boji alatt sétál fel a színre, a szlovén nyelvű dalok szerencsés módon folyamatos (angol nyelvű) feliratozást kapnak a kivetítőn, és mi úszunk az árral.

Természetesen a vetítés a zenei előadással együtt megkomponált audiovizuális szemle, egyik a másikról leválaszthatatlan, illetve értelmetlen volna szétválasztani őket. A Smrt in pogin az egyetlen újabb szerzemény ebben a blokkban, újfent egy instrumentális darab, cserébe talán a koncert hangulati mélypontja, szinte sokkolóan bántó, az eredeti szándék szerint. A dobos itt egyszer csak egy porszívócsővel jelenik meg, amely ez esetben hangkeltésre szolgál, majd a vetítéssel szinkronban körbeforgatja azt, ez lehetne akár mulatságos is, mi mégis inkább levegőért kapkodunk. Innen indulunk vissza a való világba a WAT egyetlen hírmondójával (Anti-Semitism) és a visszatért Frasszal, akihez utóbb Marina Mårtensson is csatlakozik. A laibachosított Dylan-dal (Ballad Of A Thin Man) és a DAF-cover (Alle gegen Alle) közé a Brat moj fér be, majd egy negyedórás szünet vet véget a szüntelen nyomasztásnak. Kábult arcok a teremben és a folyosókon, és megszólal (újból) a Leben heißt Leben, illetve elindul a visszaszámlálás.

A második rész már kizárólag az Opus Deiről szól, amely lemez minden észszerű megfontolás alapján egy majdani Klasszikushock-cikk tárgya kell, hogy legyen, főleg, mivel a Laibach idén egy szolgainak végképp nem nevezhető átdolgozással jelentkezik korszakos jelentőségű anyaguk kapcsán. El is hangzik az alapkiadáson fellelhető nyolc tétel, nyilván csak azért sem az eredeti sorrendben, az énekesek pedig egyenfeketéről bordó-feketére váltanak az öltözékükben (Marina még a frizuráját is átalakítja). A már emlegetett industrial operánál nincs jobb jelző a tarsolyomban, amivel a hallottakat körbe tudnám írni, szinte slágeresnek hat az első blokk után, pedig hát, ha valami, akkor az Opus Dei pontosan a mainstream végtelenül cinikus kifordítása és megerőszakolása. A lemezzel egyidős Marina az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából olvas fel, amely ebben a kontextusban egy múzeumi tárgy, maga a dörgedelmes cinizmus, provokáció. A két feldolgozás (Queen, Opus) marad a végére, a lemez címadójával összefűzve, oltári.

És ezt az egészet át/meg kellett élni, hogy szúk két órát követően a ráadásblokk úgy tudjon hatni, ahogy itt tette. Tulajdonképpen három feldolgozást hallunk, a The Engine Of Survival Leonard Cohen hatását viseli magán, tavaly egy egyszerűségében is lenyűgöző klipet kapott, míg az Each Man Kills The Thing He Loves már ténylegesen egy cover (Jeanne Moreau-tól), bensőségesen, ünnepélyesen. Nem is a Laibachról lenne szó, ha nem volna egy záró fricska, amitől tátva marad a szánk, a Foreigner dala (I Want To Know What Love Is) több mint szürreális, hátborzongató ebben a környezetben, Marina pedig a telefonjáról szépen ki is rak minket a háttérvászonra, úgy kell nekünk. A legkitartóbbakat a Strange Fruittal (Billie Holidaytől) köszönnek el, ennek a dalnak nem akármilyen története van (érdemes utánaolvasni), és többek között a Zeal & Ardor is továbbgondolta már. Eljött a végső aratás ideje, és semmink sem maradt.

Legalábbis semmi olyasmi, amire büszkék lehetnénk. Nem úgy a Laibachnak.

Fotó: Joža / SubSite (a zágrábi koncertről)