Shock!

Exkluzív lemezbemutatóként hirdette meg ezt a soron kívüli budapesti fellépést a Leander zenekar, a napokban kézzelfoghatóvá vált első albumuk, a Szívidomár kapcsán. Amolyan külföldön szokásos release party lett belőle, kiadós arcokkal, barátokkal és erősen limitált létszámú közönséggel. Mindehhez helyszínül a főváros egyik legkevésbé közönségbarát klubját választották. A ma már Supersonic néven futó, az utóbbi években lassacskán valóban fejlődő Yuk alapvetően alkalmatlan színvonalas, nagyobb szabású, élő koncertek lebonyolítására: a felülről korlátos beltér, az akusztika, a közlekedőfolyosók esetlegessége mind csak az ellenérzést táplálja, és a magam részéről csak kivételes alkalmakkor vagyok hajlandó megmártózni ebben. Ilyen alkalom például az első alkalommal megtekinteni óhajtott Leander.

A tény, hogy a kizárólag a város két pontján elérhetővé tett belépők pár nap alatt szinte teljes egészében elfogytak, sem mutatja eléggé, micsoda népünnepéllyé változtatta a közönség ezt a napot. Aztán hogy mennyire megalapozott és/vagy kiérdemelt Vörös Attiláék státusza, arról vérre menő vitákat folytatni lehet, de nem érdemes. A zömmel tizen-/huszonéves rajongók zabálják ezeket a dalokat, és ez számít igazán, aminek jól hallhatóan hangot is adtak szombat este, hogy senkinek se legyen kétsége (bár azt nyilván senki sem kérdezte, hogy van-e a teremben valaki más véleménye, ez az este másról szólt). A szervezők– a helyszín szabta korlátokon túl – igazán mindent megtettek a komfort fokozására. Belépéskor mindjárt kézhez kapta mindenki a Szívidomár CD-t , dőlt az udvariasság minden részről, és még a kezdés is szinte hajszálpontosra sikerült. Példaértékű, tanítanivaló, ésígytovább. Volt előzenekar is (Dystopia), de őket nem láttam, mert nem is érdekeltek (bocs).

Szóval akadt itt sikoltozás, kivetkőzés és könnyek, a csapat adott népszerűsége elvitte a hátán a bulit, pedig a megszólalás erősen csúfos, de legjobb esetben is gyenge közepes volt. A zúzás átjött, a finomságok kevésbé, a halkabb kikacsintások pedig egyenesen eltűntek. Nem kevés szerepe volt ebben az alacsony színpadnak is, a hátsó sorokból gyakorlatilag semmit sem lehetett látni a zenészekből, úgy meg azért nehéz kacsintgatni. Pár szám alatt előre tudta verekedni magát az, akinek erre támadt késztetése, én mindössze megpróbáltam helyzetbe hozni magam, de nem szándékoztam pogózni a Szomorú Vasárnapra. Fülbemászás és zenei tudás terén jól áll a Leander, kevesen állnak – akár nemzetközi szinten is – ilyen jól, a dalaik viszont (itt újra beigazolódott számomra), darabosnak és néhol erőltetettnek tűnnek. A diszkós jelleget hűen őrző Rihanna feldolgozás csúnya mélypontja volt az estének, cserébe e helyen is elsöprő tapsot zsebelhetett be a banda. Ez az én problémám, tudom. A Holy Diver (!) feldolgozása ellenben tízpontos gondolat, és nagyot is szólt.

Egyértelmű csúcspontokként a Csak Te és Lady Gaga (Bad Romance) dalokat mondanám, legalábbis az a népszerűséget tekintve, és még akkor is, ha a srácok zeneileg ma már egészen máshol járnak, ezeket halálukig játszaniuk kell, mert úgy van az megírva. Nem baj, mert ekkora ovációt mindig öröm testközelből átélni. Szóltak róla, tehát nyilván volt dedikálás és közönségtalálkozó a koncert után, ahol a zenészek nyilván közvetlenek és kedvesek voltak, mert olyanok a színpadon is. És volt online közvetítés is, amiről nem tudok nyilatkozni (de azért el tudom képzelni).

Sok jó ötlet és fanatikus közönség, így festett tehát a Leander lemezbemutató, felemás megvalósítással mindazoknak, akiket még volt miről meggyőzni. Zúzás, megőrülés, moshpit – remélem, találkozunk a Napalm Death koncerten.