Shock!

Peter, hallod, micsoda ősz volt az huszonöt évvel ezelőtt! Akkor találkoztunk először, és én mindenekelőtt őszintén szkeptikus voltam, hogy ez a hang és ez a kiállás létezhet egyáltalán. Azt állítottad, hogy korhad, pusztul a világ, de közben egy tökéletes lemezt hoztál magaddal. Nem is értettem, hogy a nálam jobban értesültek miért mondják rá, hogy ez már túl sok, túl sötét a fekete, hogy ennek bizony tényleg nem lesz jó vége. Mit tudtam én, hogy mekkora bajban voltál, és mekkora mocsár felé tartasz éppen, hiszen sem azelőtt, se azóta nem hallottam olyat, ami felért volna a World Coming Downnal. Ha el tudtalak volna csípni egy szóra, szívesen elmondtam volna, megpróbálom hát huszonöt évvel később, immár nélküled.

„This halloween / So unlike any other..."

Lord Petrus Steele-nek valójában nem volt választása, ahogy Kurt Cobainnek sem volt. Mark Abramson, a Roadrunner marketingese így fogalmazott: „Peter született rocksztár volt, akár tetszett neki, akár nem". És ne kételkedjünk, sok minden volt, ami a sztársággal kapcsolatban vonzónak hatott Steele számára, ugyanakkor még több olyasmi akadt, amit a háta közepére sem kívánt. És végül, egy alkohollal és drogokkal felgyorsított utazás végén, ebbe Cobainhez hasonlóan belehalt, a Type O Negative pedig vele ment a sírba. Hogy miért írom le ide ezeket a sokszor megrágott közhelyeket? Mert az a pont, ahol Steele megtörik, ahol a tükörből egy idegen ember kezd visszabámulni rá, valahol az October Rust és a World Coming Down kiadása közötti évekre tehető. Bár a Type O örök eposzi jelzője, hogy direktben semmit sem volt érdemes tőlük teljesen komolyan venni, a főhős teljesen őszintén elénk tárja a komplett sztorit a dalszövegekben. És hogy megsejtsük, miféle út volt ez, ahhoz elegendő megnézni az October Rust után született albumok címeit...

Miközben tehát negyedik lemezével a szakmai és a rajongói elismerést egyaránt zsákszámra gyűjtötte a csapat, és minden értelemben a csúcson járt, a jól ismert buktatók tekintetében a brooklyni istenek nagyon is sebezhetőnek bizonyultak, és különösen igaz ez a roppant ingatag lelki egyensúllyal felvértezett Steele-re. Abramson: „A sikerrel együtt begyűrűztek a démonok is. Ez sokszor előfordul a rock and roll világában, és ez történt az October Rust idejében is. Különféle anyagok jöttek be a képbe, Peter rigorózus edzésterve és szigorú napirendje pedig fellazult. Még mindig lehengerlő volt a színpadon, de korábbi fizikuma kezdett megkopni." A mából visszanézve nyilván szimpla utólagos okoskodásnak hat, de ettől még tény, hogy a kilencvenes évek második felétől kezdve minden év, így minden lemez a pokoljárás egy-egy újabb stációját jelentette Steele számára, ez a zenekar azonban még ebből a permanens sír szélén táncolásból is a maximumot tudta kihozni, mert annyira tökéletes volt.

A frontember a leghatározottabban egy gyógyszer-/kokainfüggő, kiégett roncsnak tűnt az October Rust turnéjának végére, amelynek során a Roadrunner gyakorlatilag mindent kifacsart a csapatból. Mindezért még bűnbakot keresni sincs sok értelme, a kiadó ekkor még a Slipknot, majd a Nickelback által elhozott, valódi aranykor előtt járt, a Type O volt akkoriban a legnagyobb ász a kezükben, amit nem lehetett elégszer kijátszani. Ahogy pedig a hedonizmus is kezdte benyújtani a maga számláit, természetesen a csapat sem mondott nemet némi plusz bevételre. Aztán ahogy a turnézaj elültével, immár otthon letisztulni látszottak a dolgok, a zenekar ráeszmélt az aktuális állapot fenntarthatatlanságára és önpusztító mivoltára, a szerelvényt azonban már nem lehetett másik pályára állítani. Továbbra is tömegek szeme szegeződött a Type O-ra, és hiába kezdett el Steele már ekkoriban olyanokat nyilatkozni, hogy legszívesebben újra visszamenne fizikai munkásnak Brooklynba, minden érintett tisztában volt vele, hogy ez csupán utópia.

Szerencsés volt, hogy az October Rust-turné végeztével a csapat vett egy nagy levegőt, és egyáltalán nem állt szándékában elsietni a folytatást. Tökéletesen érthető, hogy több mint négy évnyi, csaknem folyamatos turnézás után egy ideig nem nagyon akartak egymásba botlani a sarkon, és bő fél év elteltével, '98 elején jöttek csak újra össze, hogy ránézzenek az új ötletekre. Ezután nyolc hónapig tartott a demózás, amelynek végén egy dupla anyagot is nyugodtan kiadhattak volna, a végcél azonban nem ez volt, hanem egy elejétől végig maximálisan ütős dalsor kiválogatása. A banda úgy döntött, érdemes rászánni az időt, és semmilyen határidő által nem hagyták nyomasztani magukat. Egy ponton azon is elgondolkodtak, hogy bevonnak egy külső arcot producerként, konkrétan a U2-val és a Depeche Mode-dal közös munkái miatt sztár státuszú Mark „Flood" Ellis neve merült fel, de az ő fizetése a teljes stúdiós költségvetés felét el is vitte volna, vagyis igazából nem volt miről tárgyalni. Maradt tehát a Systems Two stúdió, illetve Silver és Steele a főnöki székben.

A zenekar és kiadójának viszonya annak ellenére is meglehetősen hűvös volt ekkoriban, hogy a Roadrunner láthatóan minden tőle telhetőt megtett a csapatért. A frontember azonban úgy gondolta, hogy miután kőkeményen végigmelózták az elmúlt éveket, többre is juthattak volna – valaki mással. Steele: „Ha lenne rá esélyem, azonnal megszabadulnék tőlük. Ne érts félre, nem az ott dolgozókkal van bajom, mert tudom, hogy sokat tesznek értünk. De mégsem rendelkeznek elég erővel, hatalommal ahhoz, hogy a nótáinkat bejuttassák a rádiókba vagy az MTV-be. Mi vagyunk az egyik legnagyobb csapatuk, és ennél többre ők nyilvánvalóan nem képesek. Ha egy multinál lennénk, nemcsak a rádióknál vennének komolyabban minket, hanem lennének a kiadónál nálunk is sikeresebb bandák, akikkel elmehetnénk turnézni. Egy multikiadó sokkal jobban, sokkal hatékonyabban tudja nyomni a bandáit, ez tény." Tipikusan az a helyzet, amikor mindkét félnek igaza lehet, jelenleg azonban még középúton kellett megoldást találniuk.

A fent idézett, Abramson-féle rocksztár-axióma maximálisan érvényre jutott, Steele számára nem létezett más menekülőút, mint hogy az aktuális helyzettel kezdjen valamit, bár számára valószínűleg csak rossz és kevésbé rossz utak léteztek. Annak oka, hogy a World Coming Down miért lett még ehhez képest is ennyire sötét és humortalan anyag, meglehetősen sokrétű. Egyrészt a csapat visszaásott a súlyosabb zenei hatásaihoz, amit az October Rust megközelítése nem igazán hagyott érvényesülni. Steele: „Az October Rust egy súlyos lemez volt, de ha túl sok réteget próbálsz egymásra pakolni, akkor ahhoz, hogy minden rendesen megszólaljon, vissza kell venni a súlyból." Mégiscsak egy olyan brigádról beszélünk itt, akiknek a valódi istenei a Black Sabbath és a késői Beatles voltak, tehát végső soron mégiscsak valamiféle hazatérésről beszélhetünk. Abban nem vagyok biztos, hogy Sir Paul McCartney lelkében rezonáltak ezek a dalok, de Tony Iommi tetszését egészen biztosan elnyerték, ahogy arról beszélt is itt-ott.

Azt viszont nem gondolom, hogy a kereskedelmi szempontok az ezredfordulóhoz közelítve már annyira döntő befolyással lettek volna a készülő anyagra. Az October Rust idején ugyan a kiadó még eléggé egyértelműen igyekezett nyomasztani Steele-éket, hogy akár egy újabb Black No. 1 gurulhasson ki a gyárból, de a negyedik lemez arra is szép válasszal szolgált, hogy a zenekar magabiztosan túlél rádiós sláger nélkül is. Steele: „Szerintem az October Rust nem volt összhangban azzal, ami akkoriban a zeneiparban történt. Egyáltalán nem követte a trendeket. Szerintem soha nem csináltunk olyasmit, ami trendi lett volna – számunkra ez olyan lenne, mintha szöget akarnánk beverni a sötétben. Pusztán szerencse kérdése." A csapat tehát a továbbiakban nem törődött már vele, hogy játsszák-e majd a számaikat a rádiók, hiszen egyrészt képtelenek voltak popos formátumban gondolkodni, másrészt köszönték szépen, eléggé sikeresek tudtak maradni olcsó népszerűséghajhászás nélkül is. Gondjuk azért volt elegendő, így is.

Ahogy az a Type O-nál lenni szokott, Steele-nél jöttek össze leginkább a dolgok, és ezek egy részét a múltból hozta át az énekes. Egyik családtagja így beszélt erről: „Az apja elvesztése durván érintette. Az sem segített, hogy egyre inkább azzá a rocksztárrá vált, aki sosem akart lenni, és semmirekellő piócák hada vette körül. Peter naivan teljesítette mindenki kívánságát, pedig többségüket alig ismerte. Érzékeny lélek volt, aki inkább mondott igent, minthogy megbántson valakit. Ez a fajta hozzáállás sajnos vonzotta az élősködőket. Ha nem akart belefulladni a hírnév által keltett szökőárba, akkor meg kellett tanulnia navigálni ezeken a veszélyes, ismeretlen vizeken." Nos, a World Coming Down kiadásának idejére már nem volt kérdés, hogy ebben a küzdelemben Steele-t végül a víz alá nyomták a hullámok, az aktuális problémát viszont leginkább az jelentette, hogy egy korábban nem tapasztalt kreatív blokk miatt a dalírási folyamat is hosszabb időre leállt. A megoldást végül a világ egyik legvalószínűtlenebb helye hozta el.

Bár előszeretettel büszkélkedett vele, Steele nem rendelkezett izlandi felmenőkkel (ahogy orosz ősökkel sem), mégis régi vágya volt elutazni a szigetországba, amelyről úgy sejtette, hogy elég messze van mindentől, hogy kitisztulhasson ott a feje. A Roadrunner megszervezte számára az utazást, készült is pár promóciós kép, de a legfontosabb, hogy ott valóban letisztultak a prioritások az énekesben. A „vissza az alapokhoz" megközelítés innen eredeztethető, és alapvetően meg is határozta a munkamódszert, amit a banda a World Coming Down felvételei során követett. Steele: „A cél az volt, hogy sokkal inkább hasonlítson ahhoz, amikor négy ember zenél, és ne ahhoz, amikor negyven. Tudatosan törekedtünk arra, hogy ne legyen mindenhol három különböző gitársáv vagy ne szóljon három különböző billentyűs hangszer. A másik ok, amiért visszatértünk ehhez a megközelítéshez, az az, hogy nagyon nehéz volt az October Rust dalait élőben eljátszani. Ezúttal kerültük a túlkapásokat, és csak magukra a dalokra koncentráltunk."

Ami a szövegeket illeti, itt is létezik egy komolyabb és komolytalanabb sorvezető Steele-től, de általánosságban az jelenthető ki, hogy az énekes itt már nem tudott/akart mással foglalkozni, mint az őt nyomasztó problémákkal, ezért a fellegek kitakarása helyett inkább próbált szembenézni a dolgokkal. Steele: „Megpróbáltunk eltávolodni a szex témájától. Sokan arrogánsnak tartottak, és ez zavart. Vannak más dolgok is az életben a nőkön, a valláson, az őszön és a tűzön kívül, amelyekről írni szoktam. Az új témáim a halál, a drogok, a depresszió és a halloween." Ugyanez pár évvel későbbről, egy másik szemszögből: „A lemezt áthatja az az attitűd, hogy mindegy, mit teszel, így is, úgy is meghalsz, úgyhogy nyugodtan csinálj, amit akarsz. Ez eléggé negatív jövőkép, és nehezemre esik visszahallgatni, mert ilyenkor eszembe jut, hogy mennyire részeg, dühös, bosszús és magamból kifordult voltam, amikor ezeket a dalokat írtam. Olyan, mintha kinyitnék egy fotóalbumot, majd rájövök, hogy mindenki, aki szerepel benne, már halott."

A zenekar másik oszlopa ugyanakkor egy újabb fontos szempontot hangsúlyozott. Silver: „Ezek a dalok Peter szívének legmélyebb bugyraiból törtek elő. Páratlanul őszinte. Minden egyes szónak fontos jelentése van, de még egy icipici humor is szorult bele, legalábbis amikor készítettük, így éreztük. Ez a kedvencem az összes Type O Negative-lemez közül." A változások a többieknél is beindultak. Hickey: „Sokat változtatott a hozzáállásomon, hogy letettem a piát. A legutóbbi turnén tönkrevágtam magam, de ezúttal a felvételek alatt végig józan voltam, és az eddigi legjobb teljesítményemet hoztam. Korábban nem törődtem semmivel, még magammal sem, nem érdekelt a pénz, csak be akartam szállni egy buszba, és szétrúgni a világ seggét. Most nagyon más a helyzet. Készülök a jövőre, elindítottam egy főiskolai alapot is a lányom számára. Nem mintha ez befolyásolná azt, ahogyan most a zenéről gondolkodom, de most inkább úgy tekintek az egészre, mint karrierre, nem pedig mint egy kibaszott cirkuszra vagy egy óriási komédiára."

Mindebből logikusan következett egy felesleges cicomáktól megszabadított, kompakt, morózus anyag világra jötte, amely meglehetősen híján volt a sokak által elmaradhatatlanul a bandához kapcsolt gótikus romantikának, és elhozta a valódi szomorkodásra vágyók legszebb perceit. Még a dalok közötti átvezetőkkel (a különböző szerekhez kapcsolódó haláleseteket megörökítő Sinus, Liver és Lung) is a folyamatos nyomasztásnak ágyaznak meg, ugyanakkor a daloknak határozott arca van, legkevésbé azt lehet elmondani róluk, hogy egyazon (sír)kőtömbből faragták volna őket. Nem csupán Hickey nyújtotta itt élete egyik legnagyszerűbb teljesítményét, akinek hangszeres munkáját a két fő arc hosszú árnyéka mindig is hajlamos volt kitakarni, ráadásul a World Coming Downban és az All Hallows Eve-ben ő hozza a fő éneket is bizonyos helyeken. Johnny Kelly pedig, bár a lemezen nem játszott, de Josh Silverrel karöltve nagyon sokat dolgozott azon, hogy ez utóbbi tény elhallgatható maradjon.

A lemezfelvétel már kezdettől nem volt szokásosnak minősíthető. A banda hozzászokott, hogy Steele meglehetősen előrehaladott állapotú demókkal érkezik, nem beszélve a lemezt összefogó vízióról, erről azonban ezúttal szó sem volt, a frontember zsebei üresek voltak. A zenekar kénytelen-kelletlen visszatért a próbatermi jammelős megközelítéshez, és még talán saját magukat is meglepték azzal, hogy mennyire sikeresen teljesítettek ilyen körülmények között is. Steele ekkoriban gyakran hangoztatta, hogy nem maradt témája se a zenéhez, se a szövegekhez, annyira úrrá lett rajta a depresszió, a környezete éppen ezért javasolta, hogy egy részétől talán szabadulhat, ha kiírja magából a legsötétebb gondolatait. Nem kellett neki kétszer mondani: „Az új lemez realistább, épp ezért sötétebb, pesszimistább is. Az élet ugyanis alapvetően pocsék, és egyre csak pocsékabb lesz." A halandóság és maga a halál bujkál a World Coming Down minden szegletében.

A megközelítés változása a Type O-t is alapvetően formálta, és ez már nagyon messze járt a Carnivore tesztoszterontól fűtött dühétől. Steele: „A Type O pontosan akkor kezdett népszerűvé, elfogadottá válni, amikor rájöttem, hogy a dalszerzés lényege nem a világ sokkolása. Amikor olyan dalokat kezdtem írni, amelyek valóban sokat jelentettek nekem, egyből egy csomó ember megértette a nótákat. A pattanásos, ideges skinek persze eltűntek a közönség soraiból, de a helyükre egy csomó csaj érkezett, és ezt egy pillanatig sem bánom." A bandát immár keményvonalas rajongóhad kísérte szerte a világon, amelynek legfanatikusabbjai naná, hogy a nők köréből kerültek ki. Persze nem is Steele-ről lett volna szó, ha otthon érezte volna magát a szexszimbólum szerepében. „A mamám 39, a papám pedig 41 volt, amikor születtem. A legfiatalabb nővérem után nyolc évvel jöttem a világra. Mindig is úgy éreztem, hogy egy sikertelen abortusz mellékterméke vagyok. Talán jobb lett volna, ha van otthon koton."

Ahogy az a befutott bandáknál lenni szokott, idővel egyre kevesebbet beszéltek az emberek magáról a zenéről, miközben a zenekar túlzás nélkül a legnagyszerűbb dalait írta meg ekkoriban. A 74 perces játékidő, vagyis a CD formátum kapacitásának teljes kihasználása talán valóban túlzás volt, bármilyen idegrendszert megviselhet az album egyben történő meghallgatása, de jó szívvel nem tudnék egyetlen tételt se lehúzni innen, ezek az epikus témák (értve ez alatt a zenét és dalszövegeket is) egyszerűen ezt a kifejtős megközelítést igényelték. Még azt se állítanám, hogy a felhők közül sosem bukkan ki a nap, hiszen a jellegzetes tájpós, szarkasztikus humor is megmutatja magát annak, aki figyel a részletekre (lásd például az „I like vitamins! / We like vitamins!" kórust az Everything Diesban). Ha pedig hősünk éppen nem a szakadék széléről bámul a mélybe (például a White Slaveryben vagy a címadóban), a halloweeni tematikát kiteljesítő Creepy Green Light / All Hallows Eve páros például elképesztően hangulatos utazásra visz. A Pyretta Blaze pedig egy tökéletes világban magától értetődően vált volna rádiós slágerré.

Kislemezre végül az Everyone I Love Is Dead és az Everything Dies került, bár szó volt róla, hogy ezúttal a kevésbé popos dalokat fogja e téren favorizálni a csapat. Az Everything Dies klipjében Peter a Todd hajógyár mólóján sétál, ott, ahol az apja is dolgozott, tipikus Steele-féle húzás a kés újbóli megforgatására saját magában. A kislemez egyébként – a húzós, nyomasztó alaptéma ellenére is – masszívan sikeres lett, és ugyanez igaz magára a lemezre is, amely közvetlen elődeivel szemben végül nem aranyozódott be, de ez már nem is az a zeneipari klíma volt, amely a Bloody Kissest olyan magasra repítette. Panaszra összességében sem a kiadónak, sem a zenekarnak nem lehetett oka, a World Coming Down turnéja például nyugodtan volt diadalmenetnek is nevezhető, remek helyeken játszottak kiemelkedően sikeres bulikat, és akkor még aránylag sok dalt is játszottak a World Coming Downról. Később is csak azért kezdtek ezek a nóták kikopni a setlistből, mert Steele számára kimondott kínokat okozott estéről estére szembenézni ezekkel a romboló hatású témákkal.

Érdemes külön is szólni a záró Beatles-medleyről, annál is inkább, mert kis híján fel sem került végül a lemezre. Ha feldolgozásokról volt szó, a Type O ritkán bizonyult lelkesnek, de az igazán komoly hatásaikkal rendszeresen tettek kivételt, és ahogy a Black Sabbath-cover (a birminghami legendák névadó dala a Nativity In Black tribute-on, majd a Neil Young-féle Cinnamon Girl single-ön, illetve a The Least Worst Of válogatáson jelent meg) is bizonyítja, komolyan vették a feldolgozás műfaját. A Day Tripper medley-re három Beatles-nótát (a címadón kívül az If I Needed Someone és az I Want You (She's So Heavy) című szerzeményeket) gyúrták össze, az viszont már csak a session végeztével derült ki számukra, hogy milyen drága mulatság is Beatles-feldolgozásokat rögzíteni. A jogtulajdonos Sony/ATV ugyanis három dal felhasználása után állapította meg a jogdíjkövetelését, hiába lett belőle egyetlen tétel az albumon. Mindez így már komoly, a hírek szerint 75 ezer dolláros lyukat ütött volna a banda költségvetésén, de a cechet végül a Roadrunner állta.

Peter, az életed egy roppant szomorú, fájdalmasan korán befejeződött sztori, amelyhez közelíteni számomra is komoly lelkierőt igényel. Vannak olyan pontjai ennek a történetnek, amelyeket kifejezetten kerülök is, és vannak olyanok, amelyeket minden józan megfontolás ellenére sem tudok megkerülni. Ha eszembe jutsz, tízből kilencszer a World Coming Downt veszem elő, mert ez az album minden másnál alaposabban tárja elém azt a lelki és zenei gazdagságot, amivel rendelkeztél. Minden ősz a te évszakod, Green Man.

„Be spiderwebbed and glazed in frost / She wears death beautifully / More stunning now than in her life / On a bed of autumn leaves / Into her eyes and quite surprised / I whispered don't you leave / Sing macabre songs and we'll dance til dawn on all"