Shock!

Vonaton, buszon, villamoson gyakran, faxon ritkábban kérdezik Shock!-olvasók tömegei, hogy milyen módszerrel válogatunk az új megjelenések között, a jól ismert „kiadói nyomásra előnyben részesített" és a „lefizetetlenség okán mellőzött" kategóriákon kívül gondolkodunk-e másmilyen megközelítésben is? Nos, az igényt kielégítendő, mesélek most egy újabbról, számomra legalábbis egészen friss élmény az úgynevezett Dalfutár-előadók/-zenekarok tartós jelenléte a szónikus horizontomon. A Hajós András és Jeli András producer-páros által jegyzett, jelenleg a YouTube-on elérhető műsor immár a tizedik évadát futja, és ha ezzel újat mondok, ugyebár arról van itt szó, hogy az énekes-szövegíró-dalszerző-producer kvartett egymástól függetlenül dolgozik egy-egy dalon, majd a stúdióban, Horváth Atish (Subscribe, Pro Vibe Studio) segítségével összehozzák a dolgot. Olyan előadókkal kötöttem ennek a műsornak köszönhetően tartós ismeretséget csak a legutóbbi időkben, mint Дeva, Sisi, Dzsúdló... vagy éppen az Analog Balaton.

A műsorról ennél többet nem is mondanék, szerintem ez egy roppant izgalmas hibrid megoldás, a hozzám hasonló, a könnyűzenei színtérre naprakésznek éppen nem mondható rálátással bírók számára különösen. Az Analog Balaton, azaz Zsuffa Aba és Vörös Ákos elektronikus zenei műhelye 2012 óta alkot, és a maguk fontolva haladós tempója mellett is eljutottak ma már oda, hogy simán teltházakat csinálnak a Barba Negrában, a Magyar Zene Házában, de a Budapest Parkot is szépen megtöltik. Ezek nyilván csak a brigád kiemelt fellépései, a fesztiválszezonon túl a normál AB-menetrend az országjárás, pár száz fős, agyig telt klubokban, és köszönik szépen, ezzel ők rendben is vannak. Lemezeket kiadni pont nem annyira szeretnek, a Repedés még mindig csak a második teljes értékű LP a sorban, a Lent című debüthöz hasonlóan ez is kínok között, rohamtempóban állt össze egy szép szerdai napon, főleg azért, mert szombaton lemezbemutató volt esedékes.

Az AB repertoárja folyamatos átalakulásban van, ami az elektronikus zenei színtéren messze nem példa nélkül álló jelenség, ahogy az sem, hogy a dalok véglegesítése egyes előadók számára komoly kínokkal jár. Abba már ne is menjünk bele, hogy mennyit (nem) számít egy-egy album, illetve (jó esetben) fizikai hanghordozó létrejötte, bár az AB ebből a szempontból pont a régi iskolát képviseli, és nemsokára a Lenthez hasonlóan a Repedést is kihozza majd vinylen, afféle úri hóbortként. Oly sok befutottnak mondható előadóhoz hasonlóan Zsuffa Abáéknál is nehéz ujjal rámutatni azokra a pontokra, amelyek ilyen mértékben kiemelik őket az átlagból, ez esetben is az empirikus módszer látszik kifizetődőnek, miszerint tegyél vele egy próbát, és meglátod, nálad megmozdít-e valamit. A duó annyiban szembe megy a fősodorral, hogy erősen hisz az analóg megoldásokban, a fizikailag kitekergetett hangzásokban, a zenéjük zömmel komoly vasak és gitárerősítők kimenetein ölt testet.

Aba szövegei és hangja józan(nak épp nem mondható) paraszti bölcsességet sugároznak, hősünknek általában rossz kedve van, vagy eszébe jut valami, ami miatt szomorkodni lehet, és bár tenne ez ellen, de egyelőre még nem tud. Megbánás nélkül bevállalja a kínosan sikerült rímeket is, hagy egy csomó támadási felületet, hogy ha úgy tartja kedved, másfél perc után eltehesd őket a „lecsúszott, drogos popperek" feliratú, egyszer használatos dobozkába. Jut eszembe, volt egy Csússz le című EP nemrég, amelynek dalai ide is felkerültek, majd kiegészültek pár újabb kompozícióval, ami összességében negyven percnyi muzsikát rejt. Akinek a Lent tetszett, különösen az olyan dalok, mint például a Fent, az a Repedéssel is rendben lesz, mert ugyan volt róla szó, hogy más lesz most a műsor, ez végül nem így alakult. A Lent az idei év egyik legtöbbet hallgatott albuma volt számomra, és nyugodtan ki merem máris jelenteni, hogy a friss lemezre is ez a sors vár. Mielőtt pedig valaki újból meggyanúsít, igen, komolyan gondolom.

„Én azért vagyok ilyen, mert így döntöttem″ – bár teremne minden bokorban egy Analog Balaton!