Shock!

Mindössze néhány hónapja lépett fel a Lord Of The Lost nálunk az Iron Maiden előzenekaraként, most viszont már headlinerekként érkeztek hozzánk, hogy megörvendeztessék a hazai gothic fanokat. A szép számú közönség rendesen vette is az adást.

Az estét az a hazai Meteora nyitotta, akiknek nagylemezével az aktuális Hammer mellékleteként már könnyen találkozhattál, és amin az est főhőse, a Lord Of The Lost-frontember Chris Harms is vendégeskedik egy szám erejéig. Mire azonban megérkeztem a helyszínre, sajnos gyakorlatilag az elköszönésnél tartottak, így nem sokat láttam belőlük. Mivel Scarlet Dorn betegség miatt az utolsó pillanatban kiesett a fellépők közül, számomra a német Nachtblut nyitotta az estét. Kifejezett ellenérzéssel viseltetek a német nevű és német nyelven éneklő bandákkal szemben, így nem sokat vártam tőlük sem, de végül igen kellemes meglepetést okoztak. Az mondjuk furcsa volt, hogy a kidolgozott koncepcióval és markáns színpadi megjelenéssel bíró csapat a főzenekar molinója előtt, és a Nachtblut feketére mázolt imidzsétől totál idegen fehér Lord Of The Lost-dobcuccot használva lépett fel, ezeket leszámítva azonban hiba nélküli volt a buli. A csapat komoly erőssége, hogy a vámpírrá változott Joey DeMaiónak kinéző énekes, Askeroth mellett van még egy kvázi-frontemberük, a 2016-ban csatlakozott basszusgitáros Ablaz ugyanis amellett, hogy folyamatosan fel-le rohangált a színpadon, a vokálokból és a közönség hergeléséből is alaposan kivette a részét, míg Askeroth színpadi munkája többnyire kimerült a szigorúan nézésben. A Lord Of The Lost közönsége tökéletes közeg volt a Nachtblut számára is, így természetesen igen komoly ováció kísérte összességében vagy 45-50 percet kitevő produkciójukat.

Az elmúlt bő huszonöt évben sokféle zenekaros terméket láttam már, így sem a signature vibrátorokra nem kapom már fel a fejem, és az sem lep meg túlzottan, ha valaki a színpadon egy realisztikus műfasszal penget, de ha egy csapat a merchben zenekari buttplugot árul, akkor tényleg csakis a legmélyebb tisztelet hangján tudok szólni róluk. Ahogy az egész termékpalettájuk, úgy maga a zenekari imidzs is aprólékosan és végtelenül profin összerakott a Lord Of The Lost esetében, ezt az LMBTQ-goth vonalat pedig láthatóan veszik a fiatalok itthon is, nemtől nagyjából függetlenül, bár azért az a fajta zene ez, ahol a „csak a lányok" kórus a hangosabb. A németeknek tradicionálisan megy az ilyesmi – gondoljunk csak a Lacrimosára vagy a Crematoryra –, így nem véletlen, hogy Chris Harms és társai is ennyire ráéreztek erre a vonalra.

Elnézve a kifejezetten fiatal közönség összetételét, nem hiszem, hogy túl sokat merítettek volna a Maiden-rajongótáborból, de világosan kiderült ezen a bulin, hogy talán már nincs is szükségük az előzenekari pozícióra. Ahogy Chris mondta, ugyan még mindig hihetetlen, hogy ezúttal ők a főzenekar, és nem jön utánuk A Nagy Név, de végignézve a kisebbik Barba Negra-helyszínt kétharmadig megtöltő közönséget, abszolút kijelenthető, hogy a Lord Of The Lost önállóan is megáll a lábán. Ráadásul a jelenlévők elsöprő többsége nem puszta érdeklődő, hanem sokkal inkább igazi fanatikus volt, akik a legelejétől énekelték a szövegeket, tapsoltak és ugrottak akkor, amikor a harisnyába, forrónaciba meg latexbe bújt zenekar valamelyik tagja erre utasítást adott. A csapat persze nem csak a színpadi outfitre figyel oda, hanem arra is, hogy előadásuk intenzív és izgalmas legyen, amiben az is sokat segít, hogy a rózsaszín pólóban virító Gared Dirge főállásban billentyűs ugyan, de ha kell, gitárt vagy éppen egy meglehetősen fura midi-gitár kombót ragad magához, esetleg szinkronban püföli a külön neki felállított dobszettet, a széles mozdulatokkal igen látványosan játszó dobossal Niklas Kahllal. Mindeközben pedig az intenzíven zúzó húrosok előtt Chris „The Lord" Harms a legszebb Ville Valo-hagyományokat követve olvasztja a női szíveket mélyen búgó hangjával.

A zenekar 2007-ben indult, mára pedig már hét nagylemezzel büszkélkedhetnek, ráadásul gyakorlatilag évente kiadnak valamilyen gyűjteményes, netán live anyagot, EP-t vagy single-t, így bőven volt miből válogatniuk. A szett végül kábé százpercesre és húsz tételen felülire hízott, és rögtön a legelején, másodikként sütötték el benne talán legnagyobb slágerüket, a Loreleyt. Mint írtam, eleve felfokozott hangulat várta őket, de ettől tényleg azonnal robbant a nézőtér, és még magasabbra emelkedett a hőfok. Minimális dumával, üresjárat nélkül, és persze hatalmas pózok kíséretében sorjáztak aztán az olyan slágeres témák, mint a Voodoo Doll, a One Day Everything Will Be Okay, a talán legnagyobb ovációval kísért Full Metal Whore vagy a Gospel Of Judas, a közönségnek pedig szinte mindegy volt, hogy valamelyik régebbi tétel van terítéken vagy a 2021-es Judas egyik trackje, mindent ugyanakkora lelkesedéssel fogadtak.

A Lord Of The Lost végül aztán némileg túl is lépte a program szerinti játékidőt, és miután egy tonna pengetőt, dobverőt és setlistet beszórtak a közönség közé, abszolút nyertesként távozhattak. Azt persze mindenki megígéri, hogy hamarosan visszatérnek, de abban biztos vagyok, hogy ők tartani is fogják a szavukat. Egyszerűen hülyék lennének cserbenhagyni egy ilyen közönséget.

Fotó: Lord Of The Lost