Shock!

Lekötötték, elhalasztották, aztán megint elhalasztották, de végül összejött, és láthatóan mindenki baromira várta: hivatalosnak tekinthető információim szerint közel 22 ezren gyűltünk össze a Groupama Arénában a sokadik hazai Iron Maiden-koncertre. Nem megyek bele, mi mindenre csattanós válasz egy ilyen nézőszám, meg abba sem, hogyan viszonyul az utóbbi huszoniksz év önálló hazai Maiden-bulijainak látogatottságához: a lényeg az emelkedő tendencia, aminek csakis örülni lehet. Bruce Dickinson, Steve Harris, Dave Murray, Adrian Smith, Janick Gers és Nicko McBrain pedig minden rezdülésükkel meg is hálálták a közönség lelkesedését. (D.Á.)

Azt már rég megtanultam (megtanulhattuk mind), hogy a Maiden legtöbbször nem stílusazonossági alapon választ előzenekart, és hát na, a minőség sem feltétlen mértékadó tényező, ami tudott azért hervasztó pillanatokat is eredményezni egy-egy korábbi turnéjuk során. Kiadói kapcsolatok, üzleti érdekek alapján kerül inkább oda, aki épp (hacsak nem valamelyik főhős gyermekének zenekaráról van szó, de ez ugye megint csak nem garancia semmire). Ez a metódus érvényesült most is, lévén mind a Lord Of The Lost, mind az őket követő Shinedown meglehetősen távol áll a Harrisék fémjelezte klassziker brit heavy metaltól. Mindezzel együtt ezen a turnén ez nem léc alatti produkciókat jelentett, mert hát a maga jogán itt már a nyitó Lord Of The Lost is képvisel saját erőt.

Az alapvetően dark-gót produkció persze kilógott a stadion hangulatából, de ezzel együtt sem voltak megilletődöttek, a színpadon is meg tudtak jelenni. A dizájnjuk alaposan kiérlelt, mintha egy bizarr kollaboráció eredményeként létrejött vámpír-Mad Max világból léptek volna elő (bocs a suta hasonlatért), de ehhez a zenei közeghez valahogy elvárható az illően hatásvadász megjelenés is. A műsorukat főképp a frontember Chris Harms vette a vállára, ezt a fővezér szerepet remekül be is töltötte, a többiek látszatra inkább csak a keze alá dolgoztak (zenéltek). Hogy mindebből aztán mennyit tudnak majd profitálni, elválik, az mindenesetre tény, hogy estéről-estére kábé egy stadionnyi, részükről szűz fülnek próbálnak imponálni, és mivel a Maiden folyamatosan behúzza az ifjabb generációkat (is) a koncertekre, nem lehetetlen, hogy értő füleket is találhatnak. Nem én leszek az emberük, de a maga vonalán ettől ez még egy életképes produkció. (Sz.G.)

A Shinedown pár évvel ezelőtti barbás bulija idején nem voltam épp Budapesten, így vártam a találkozást, ugyanakkor volt bennem némi félsz azért azt illetően, mit tudnak majd villantani a főzenekar előtt. Ez a fajta, jellegzetesen amerikai arénarock nem feltétlenül váltja ki ugyanazt a hatást az európai közönségből, mint a tengerentúliból, és az sem tűnt egyértelműnek, hogyan reagál majd rájuk a Maiden vonalasabb tábora – gondoltam én. Aztán Brent Smithék mindenféle különösebb cécó nélkül a színpadra robbantak az egyik, már ismert dallal a megjelenés előtt álló új lemezről, és elég gyorsan el is felejtettem az egyrészt-másrészt aggályaimat. Pedig ennél puritánabb módon nem nagyon lehetséges kiállni: nemhogy a kivetítőkre nem tolták ki őket, de még háttérvásznuk sem volt, ráadásul papíron ezek a borzasztó autószerelő kezeslábasok sem kedveznek semmilyen koncertnek. Ehhez képest a Shinedownnak nem kellett sok idő, hogy meggyőzze az arra fogékonyakat.

Természetesen egy arénakoncerten még akkor sincs könnyű dolga az előzenekaroknak, ha történetesen arany- és platinalemezesek, és eleve sokan ismerik őket a közönségből (mint jelen esetben is). Utóbbi esetben ráadásul nincs túl nagy tétje sem a dolognak, a floridaiak viszont így is körülbelül olyan elánnal hozták magukat, mintha ők lennének a headlinerek. Nem volt túl sok duma – Brent talán két mondatot szólt összesen –, viszont megállás nélkül pörögtek, mozogtak, belakták a nem kis színpadot, szóval fölényesen üvöltött róluk a rutin, és az ilyesmi azért nem hátrány ebben a közegben... Így aztán az eleinte még inkább csak passzívan figyelgető közönség néhány dal után elkezdte venni az adást, és úgy a műsor derekánál érkező Bully idejére már egyértelműen átcsapott pozitívba a fogadtatás. Nem szóltak túl jól egyébként, de a színpadi és zenei teljesítményekbe nem lehetett belekötni: Zach Myers és Eric Bass még folyamatos akciózás mellett is profi vokálokkal segítették az élőben is kiválóan éneklő frontembert, és ugyan a hatalmas ugrások, illetve egyéb mozgás terén egyértelműen a basszer vitte a prímet, valójában még Barry Krech dobolása is kellően látványosnak bizonyult. Az említett Bully mellett nálam az Enemies és – nyilván – a Sound Of Madness jelentette a csúcspontot, de az egész fellépés abszolút meggyőzően sült el. Remélem, legközelebb is jönnek majd önállóan, szívesen újráznék.

Az Iron Maiden kényszerszünet nélkül is évek óta futó Legacy Of The Beast turnéja egyszer már elérte Magyarországot, de az akkori setlistek azért elég jelentősen eltérnek a mostaniaktól, szóval Bruce Dickinsonék természetesen jól érzik, hogy nem lehet teljesen ugyanazzal kiállni most – főleg, hogy azóta ugye megjelent egy új stúdióalbum is. A Maiden tényleges lemezbemutató turnék iránti hagyományos – és egyébként általam mindig is tisztelt – vonzalmát ismerve akár meglepő is lehet, hogy nem fordultak rá helyből a Senjutsu körére, de hát igazság szerint ezt a koncertet is hosszú időn át görgettük magunk előtt, az első dátum fellövésekor még szó sem volt a tavalyi lemezről...

A szokásos Doctor Doctor intro után azért persze a japán színpadkép előtt robbantak színpadra, méghozzá mindjárt három friss dallal, de ezzel gyakorlatilag le is tudták a Senjutsut. Nyitásnak érdekes választás mindjárt a kimértebb címadó – el tudom képzelni, hogy amolyan bemelegítésnek kezdenek pont ezzel talán főleg a hétvégén már a hetvenet betöltött Nicko McBrain kedvéért, de aztán ugye ki tudja... Mindenesetre utána dózisonként fokozták a sebességet a Strategóval, majd a The Writing On The Wall-lal, és a biztonság kedvéért már itt megjelent a deszkákon a szamurájosított Eddie, a fogadtatásra pedig tényleg nem lehetett panasz. Mint ahogy a zenekar lelkesedésére sem, ez azonban alapnak tekinthető: a minden túlzás nélkül elementáris formát hozó Bruce-ról szó szerint már az első dal végén szakadt a víz, de Steve Harris és Janick Gers is egyből hozták azokat a bizonyos összekeverhetetlen futólépéses kűröket.

A tavalyi album nem kapta el annyira a fejemet, mint mondjuk az azelőtti The Book Of Souls, nem is hallgattam túl sokat, most azonban meghozták hozzá a kedvemet: mindhárom dal sokkal nagyobbat ütött élőben, mint lemezen. A Writing különösen működőképesnek bizonyult, és a hatalmas tömegéneklés ismét aláhúzta az axiómát a Maiden közönségének fanatikus voltáról: igen, itt is a negyven évvel ezelőtti alapklasszikusok okozzák a legkomolyabb eufóriát, de a fogadtatás fényében érthető, miért futnak neki mindig a klasszikus albumnépszerűsítő turnéknak is. De mint írtam, az elején letudták a friss dalokat, és utána már nem is erőltették tovább a Senjutsut: a pagodák helyét templombelső vette át Eddie-vel ékesített rózsaablakokkal – minden túlzás nélkül zseniálisan nézett ki az egész –, és jöhetett a 2000-es években több mint húsz év szünet után leporolt Revelations, benne az első scream for me, Budapesttel. A magam részéről csakis díjazni tudom, hogy megadják a tiszteletet ezeknek az obskúrusabb, viszont ezzel együtt is elképesztően jó klasszikus érás daloknak, miközben más, az ő korukban lévő csapatok inkább megmaradnak a legismertebb, leginkább közönségetető slágereknél. Mondanom sem kell, itt sem volt gond az ovációval...

A Maiden ugyanakkor nem megy biztosra a későbbi érák felidézését tekintve meg a játszott dalok hosszát nézve sem, ezután ugyanis gyors egymásutánban két harrisi eposz következett. A Brave New World Blood Brotherse lemezen sosem volt a kedvencem, ám itt most valami egészen meglepően nagyot ment, ám a The X Factor Sign Of The Crossával még erre is sikerült gombot varrni. Alapból is utóbbit tartom a mostoha Blaze Bayley-korszak legjobb dalának, a csuklyás, ledlámpás keresztet lóbáló Bruce-szal azonban híresen elementáris élőben: még azt is megkockáztatom, hogy az egész este egyik csúcspontjának bizonyult a hatalmas lángnyelvekkel, sötét, ünnepélyes hangulatával. És tulajdonképpen valahol nagyon szembemegy minden biztosnak tűnő recepttel, hogy ezután mindössze a roppant impozáns Ikarosz-díszlettel és lángszórózó Dickinsonnal emelt fényű Flight Of Icarus ékelődött be a három nagyeposz, illetve két újabb monumentális darab, a Fear Of The Dark címadója meg a Hallowed Be Thy Name közé. Utóbbi kettő persze a Maiden esetében még hossza ellenére is topslágernek tekinthető, és amikor minimum huszonegyezer-négyszázötvenhárom ember zengi vissza Bruce-nak a legendás „you" után, hogy FEAR OF THE DARK, akkor azért olyan nagyon nincs miről beszélni. Nála is látható ilyenkor a reakciójából, hogy őszinte az adrenalinsokk...

A háromgitáros Maidennél folyamatos és a reunion óta állandó probléma a koncerthangzás. Mivel pontosan tisztában vagyok ezzel, eleve elhatároztam, hogy nem szívom a fogamat, ha nem szólnak jól – nos, nem is szóltak igazán jól most sem, de azért bőven az élvezhető szint fölött maradt az összkép. Nicko és a leplezni igyekezett, de valójában szinte Cronost idéző kopaszságát leszámítva negyven évvel ezelőtti formáját tökéletesen hozó Harris végig kiválóan érvényesült, valahogy a gitárokat nem sikerül soha megfelelően kiegyelniük az illetékeseknek. Nem vagyok hangmérnök, így nem is szeretném műszakmázva megfejteni, mi ennek az oka, de Dave Murray, Adrian Smith és Janick Gers hangszere sosem tud arányos mértékben érvényesülni, ez most sem jött össze. Cinikusan persze bárki benyögheti erre, hogy utóbbi esetében ez nem is feltétlenül baj, csak éppen igazságtalan lenne: Janick nyilván most is sokkal többet bohóckodott két társánál, de ezúttal mintha határozottan több nyugodott volna a vállán zeneileg is, mint általában. Ezt amúgy csak díjazni tudom, hiszen mindhármuk stílusa roppant jellegzetes, ráadásul teljesen eltérő egymástól, bőven van mit kiaknázni ebben a leosztásban. Néha tehát elveszett ez-az, sok nüansz nem érvényesült megfelelően, de különösebb panaszra azért nincs ok, ráadásul kellően hangosak is voltak.

A rendes műsoridőt záró The Number Of The Beast és az óriási Eddie-fejjel tetézett Iron Maiden kettőse már természetesen népünnepélybe torkollott, és érdekes, de a csapat mintha itt kapcsolt volna még eggyel magasabb tempóba. Bennem pedig itt fogalmazódott meg először az egymillió dolláros kérdés, miszerint nem tudom, hogy bírják ezek a fickók még mindig ilyen szinten a gyűrődést. Mert igen, Bruce-on nagyjából a Hallowed Be Thy Name-től kezdve már tisztán hallatszott, hogy kicsit fogy a szufla, viszont mindez így sem ment a teljesítménye rovására: a tapasztalatoknak köszönhetően lazán kipótolta rutinból, ami már bent maradt, de kellemetlen melléénekléseknek, görcsös erőlködésnek nyoma sem volt. De ugyanígy szívmelengető volt látni, ahogy Adrian ma is magában énekli (!) a gitárszólókat, miközben játssza őket, mint ahogy a Davey kerek képén minduntalan szétterülő, széles mosolyokat sem az udvariasság szüli. Harris és Janick is láthatóan azért fut még a ráadást indító The Troopernél is nagy köröket, mert egyszerűen futnia kell, ha érted, mire gondolok. Arra pedig már inkább nem is mondok semmit, hogy a második ráadásdal, a The Clansman lassú bevezetőjénél Nicko még izgatottan ugrált (!) is a cucc mögött, miközben a bejövetelére várt...

Szóval az van, hogy ezek az arcok láthatóan hatvan fölött is szenvedélyesen imádják, amit csinálnak, és nagy üzlet ide vagy oda, nincs okom feltételezni, hogy ne csinálnák ugyanezt egy klubban is ugyanígy, ha valamilyen csoda folytán nem jön össze nekik a '80-as években minden, ami csak egy rockbandának összejöhet. Méltattam már a dalválasztásokat, a látványt, a zenei teljesítményt, ám voltaképpen ez a lelkesedés, illetve a rajongókkal szembeni maximális alázat teszi az Iron Maident ma is Iron Maidenné. És senkinek se legyenek illúzói, épp ezért teheti meg a zenekar 2022-ben, hogy benyomja a ráadásba a tábora jelentős része által amúgy rühellt korszak második legjobb dalát, és le is arat vele minden babért... Hogy aztán utána a Run To The Hills, majd a második ráadásban a színpadi Spitfire-röptetéssel megkoronázott Aces High mindenkiből kifacsarja az utolsó tartalékokat is.

Sokszor láttam már az Iron Maident, de ez az este egyértelműen az egyik, ha nem egyenesen a legjobb koncertjük volt, amin csak volt szerencsém részt venni. Fogalmam sincs, hány év van még bennük – olyan nagyon sok már csak a biológia kérlelhetetlen törvényszerűségei miatt sem lehet –, de szívből remélem, hogy nem most láttuk őket utoljára, mert ez a zenekar ma is minden szempontból csúcskategóriás teljesítményt nyújt. (D.Á.)

Fotó: PP Rock Photo