Shock!

Mint azt mindenki megszokhatta, Klasszikushock rovatunkban a közmegegyezéses alapművek és a kultikus favoritok mellett időről időre előveszünk olyan lemezeket is, amelyek nemhogy nem számítanak közös nevezőnek, hanem kifejezetten megosztó jellegűek. Így aligha lepődhet meg bárki is, hogy a Load / Reload páros, az Eat The Heat vagy a Van Halen III után, megjelenésének húszéves évfordulója kapcsán most terítékre kerül a '90-es évek, sőt, minden bizonnyal a metaltörténelem egyik legtöbbet köpködött, leghevesebben támadott nagylemeze is. Az Iron Maiden The X Factorja két évtized távlatából nézve is számos hibával rendelkezik, viszont zeneileg igazából a mai napig azon a progresszívebb, kifejtősebb vonalon mozog a csapat, amely először itt teljesedett ki igazán egy teljes lemeznyi adagban.

Bruce Dickinson gyakorlatilag lehetetlen feladat elé állította az Iron Maident, amikor bejelentette távozási szándékát a zenekarnak: a csapatnak egy ikonikus frontembert kellett pótolnia, aki emellett ráadásul hangterjedelem és technika szempontjából is a műfaj elitjébe tartozott. Steve Harris és Rod Smallwood menedzser már a búcsúturné során elkezdte keresni a megfelelő utódot, és az első pillanattól kezdve tisztában voltak vele, hogy más karakterű hangra van szükségük.

Utólag visszafejtve egyértelmű, hogy a basszusgitáros az első pillanattól kezdve érzett valamit a brit Wolfsbane énekesében, Blaze Bayleyben. A Maiden első ízben 1990-ben játszott együtt az angol hard rock/metal-csapattal, akiknek a neve semmit sem jelentett a szigetországon kívül, a sajátos logika alapján működő brit rocksajtó azonban istenítette őket. Harrisre már ekkor is komoly benyomást tett Blaze, akit jó frontembernek, jó énekesnek és nem utolsósorban szimpatikus személyiségnek tartott, így kevéssé közismert tény, de már akkor is őt hívta fel elsőként, amikor Bruce bejelentette döntését a csapatnak. Bayley akkor a Wolfsbane ügyeire hivatkozással nemet mondott, amit saját bevallása szerint egyből meg is bánt, de arra legalább jó volt a dolog, hogy a zenekar szélesebb merítésből dolgozzon. Steve: „Mindig is éreztem, hogy Blaze alkalmas lehet a feladatra, de őszintén szólva a többiek nem osztották ezt a lelkesedésemet. Tudták és elismerték, hogy nagyszerű a színpadon, de nem igazán tudták, hogy passzol-e a hangja a Maidenhez. Én viszont megfigyeltem, hogy rejlik a torkában valami olyan minőség és gazdagság, ami a Wolfsbane-ben nem tudott előjönni. Szerettem a csapatot, de az a zene másféle énekstílust igényelt, mint a miénk. Ráadásul azzal is tisztában voltam, hogy Blaze remek arc, mert a közös turnén sokat lógtam vele."

Dickinson távozásának hivatalos, 1993 tavaszán megejtett bejelentése után természetesen a világ minden tájáról elkezdtek áradni a demófelvételek a zenekarhoz. Harris visszaemlékezései szerint a beérkezett szalagok 99 százaléka szemérmetlen Bruce-klónok bemutatkozását rejtette, így a zenekarnak egyáltalán nem volt könnyű dolga a szelektálás során. A legvégső listát végül ötfősre csökkentették, ám ha hihetünk a fellelhető információknak, e legszűkebb körből is mindössze ketten jutottak el a konkrét meghallgatásig, amely jelen esetben azt jelentette, hogy a banda felvételeket készített velük. Steve Grimmett, az Onslaught, a Grim Reaper és a Lionsheart torka például már a legutolsó körben esett ki a sorból, de gyakorlati próba nélkül: „Egyből küldtem nekik egy demót, amikor Bruce kilépett, de sosem érkezett rá semmiféle visszajelzés. Jóval később tudtam már csak meg magától Rod Smallwoodtól, hogy ott voltam az öt legkomolyabb esélyes között..." Bonyolította a helyzetet, hogy Harris a sajátos angol világlátás és az emberi oldal miatt mereven ragaszkodott a brit útlevélhez is. Emiatt két olyan figurát is le kellett húzni a listáról, akik technikai szempontból egyébként kifogástalannak tűntek: az egyik állítólag Michael Kiske volt, akinek ekkoriban már elég erősen kifelé állt a rúdja a Helloweenből, és néhány évvel korábban is hírbe hozták a lapok a Maidennel (mint kiderült, akkor teljesen alaptalanul). Bevallottan jelentkezett a posztra Andre Matos, a Viper és az Angra torka is, és a pletykák szerint ő is nagyon tetszett a zenekarnak, rendkívül fiatal kora és brazil illetősége azonban kilökte a versenyből.

A legvégső körben ketten maradtak állva az olyannyira áhított posztért. Egyikük Blaze volt, aki pár hónappal első kosara után bejelentkezett Harrisnél, hogy mégis kipróbálná magát, a másik pedig az akkor még teljesen ismeretlennek számító, skót Doogie White, aki előtte a La Pazban és a Praying Mantisben énekelt: „A Be Quick Or Be Deadet, a From Here To Eternityt, a Can I Play With Madnesst, az Iron Maident és a The Clairvoyantet kellett elénekelnem a meghallgatáson. Az első körre gyakorlatilag egyáltalán nem tudtam készülni: szombat reggel indultam haza Skóciába, de ehhez képest Dickie Bell, az akkori turnémenedzserük péntek este kopogtatott az ajtómon, hogy éjfélkor meghallgatás, mivel Blaze, aki eredetileg akkor soron lett volna, éppen valami mást csinált. Végül hétfőn tudtam elmenni, de ezt még ők sem találták fairnek velem szemben, így tíz nappal később kaptam tőlük egy második esélyt. Akkor már jobban felkészültem. Az ember nyilván ugyanúgy ismeri ezeket a nótákat, ahogy mondjuk a Kashmirt is a Led Zeppelintől, de azért mégsem úgy megy a dolog, hogy odaállsz, és elénekled őket... Elég rendesen tönkrevágták a karácsonyomat, amikor végül kiderült, hogy nem én kaptam meg a posztot, de aztán nem bántam a dolgot, hiszen így biztosan nem kerültem volna be nem sokkal később a Rainbow-ba..."

A csapat tehát végül Blaze mellett tette le a garast, és a betonfejű basszernek érdekes módon ekkor már a korábban húzódozó többieket sem kellett külön győzködnie: „Mindkettejükkel készítettünk felvételt úgy, hogy Bruce sávjait lehúztuk, aztán megmutattam ezeket a zenekarnak. Mindannyian egyetértettünk benne, hogy Doogie-nak remek hangja van, de nem igazán tudtuk eldönteni, passzol-e a bandához. Aztán beraktuk Blaze anyagát, és Nicko fején találta a szöget, mert azt kérdezte: na, ez az Iron Maiden, nem igaz? Lehet, hogy technikailag nem volt olyan jó, mint Doogie, viszont valahol Paul Di'Anno és Bruce között volt a hangterjedelme, és éppen ezért remekül illett a képbe. Ráadásul hihetetlenül lelkes is volt." Blaze: „Ugyanúgy elmentem egy meghallgatásra, mint a többiek, és ugyanazokat a dalokat kellett megtanulnom, mint másoknak. Roppant szerencsés voltam, hogy engem választottak ki, de igazából a mai napig sem tudom, miért pont mellettem döntöttek. A hangom nagyon eltért Bruce-étól, és lehet, hogy pont ez volt a kulcs. Másmilyen típusú énekes vagyok, de azt gondolták, talán éppen emiatt hozzá tudok adni valami mást a régi dalokhoz is."

A zenekar 1994 elején jelentette be, hogy megtalálták Bruce Dickinson utódját – a rocksajtó finoman szólva is megosztottan fogadta a döntést, nem is beszélve a táborról, amelynek többsége azelőtt soha életében nem hallott Blaze Bayleyről – , és gyakorlatilag a nulláról kezdték meg a dalszerzést az új lemezhez ezzel párhuzamosan. Harris: „Semmit sem akartunk írni az új énekes nélkül. Tudtuk, hogy bárki is legyen az, fontos lesz számára, hogy részt vegyen a munkában. Blaze megkérdezte tőlünk, milyen irányban akarunk elindulni, mi meg csak nevettünk, és elmondtuk neki, hogy nálunk nincs semmiféle irány, egyszerűen csak minél jobb számokat kell írni. El sem akarta hinni, valami olyasmit mondott: a kurva anyját, ez csodálatos, benne vagyok egy zenekarban, ahol olyan zenét játszhatok, amilyet csak akarok! De elmondtam neki, hogy ez nálunk mindig is így ment, és nem azért van így, mert most már megtehetjük. Soha nem kellett figyelembe vennünk más baromságait." Blaze: „Amikor leültünk megírni a dalokat, Steve azt mondta: semmit sem raktak még össze a lemezhez, de együtt dolgoznak majd, és az a legfontosabb szempont, hogy a zene a lehető legjobb legyen. Az mindegy, ki hozza az adott témát, de mindenképpen óriásinak kell lennie. Így aztán én is annyi ötletet hozhattam, amennyit csak akartam, és a többiek is pontosan ezt csinálták. Hat ötletem végül fel is került a lemezre, további néhány pedig a kislemezek B-oldalain kötött ki. Nagyon jól ment a dolog."

A termékenységgel tehát nem akadtak gondok, de a munka igen lassan haladt. Az új albumot eredetileg még 1994 őszére tervezték, ám Bayley az év nyarán kis híján otthagyta a fogát egy motorbalesetben, ami miatt természetesen szüneteltetni kellett az új dalok felvételét. Ekkorra már az is letisztult, hogy a zenekarral a Killers óta dolgozó producerlegenda, Martin Birch nyugdíjba vonul, így Steve maga vállalta a zenei rendezői feladatokat, karöltve Nigel Greennel, aki a megelőző időszakban hangmérnökként segítette a munkát a csapatnál. A munka Harris saját stúdiójában, az essexi Barnyardban folyt – mint köztudott, Dickinson nagyon nem szeretett itt dolgozni a két vele készült utolsó albumon, a No Prayer For The Dyingon és a Fear Of The Darkon, amelyek közül az első megszólalását rendkívül sok kritika is érte a maga idejében. A zenekar ugyanakkor szilárdan hitt az új anyagban. Nigel Green: „Mindannyian úgy éreztük, hogy lesz az albumban valami plusz, valami mágia, az a bizonyos X faktor. Ebbe az irányba mutattak a dalok, Blaze bevonása a dalszerzésbe, a hangzás, és a zenekar elkötelezettsége is. Így lett a munkacím The X Factor, ami mindenkinek tetszett, így aztán végül meg is tartottuk, főleg, hogy a tizedik lemezről volt szó, és az X rengeteg képzettársításra ad lehetőséget." Végül tizennégy teljesen kész dal versengett a lemezre kerülésért, amelyek közül három kiesett a végső rostán, de nem dobták ki őket: az I Live My Way, a Justice Of The Peace és a Judgement Day végül az aktuális kislemezek B-oldalain kötött ki. A zenekar az új korszak kezdetéhez új dizájnert is választott: a régi kollaboráns Derek Riggs helyét Hugh Syme vette át, a rajzos-festményes irányvonalat pedig egy fotorealisztikus Eddie váltotta az 1995. október 2-án megjelent The X Factor albumon.

Az Iron Maiden addigi leghosszabb nagylemezéről rengeteg dolgot mondtak és írtak a maga idejében, illetve azóta is. Az elhangzott vélemények egy része természetesen elfogult volt vagy az egyik, vagy a másik irányba, az azonban húsz év távlatából is egyértelmű, hogy a zenekar több ziccert is kihagyott ezzel az albummal. Ugyanakkor a The X Factor természetesen messze nem is vállalhatatlan album: akadnak nagyon komoly értékei, az a sötét, borús tónus pedig, amely átszövi az egész anyagot, ebben a formában még akár unikumnak is tekinthető a banda munkásságában. Vagyis azzal sosem értettem egyet, hogy a lemez nettó önismétlések halmazát rejtette egy legjobb esetben is maximum középszerű énekessel, mert ez ebben a formában rosszindulatú sarkítás. A hangzást viszont jogosan bírálták, mert a Fear Of The Darkhoz képest is visszalépést jelentett, arról meg már nem is beszélek inkább, milyen megszólalású albumok jöttek ki 1995-ben. Nem élvezhetetlen vagy aránytalan a sound, viszont kissé fapados, sőt, színtelen, amit talán meg lehet úgy magyarázni, hogy passzolt a dalok borongós jellegéhez, de szerintem felesleges. Ezen a téren Harris egyértelműen beleborult a saját világába, a többiek meg mentek utána.

Maga a zene leginkább talán az utolsó két Maiden-lemez világára építkezett, de szövevényesebb, kifejtősebb megközelítéssel dolgoztak, mint korábban bármikor. Blaze: „A zene egyfajta progresszívebb irányt vett a The X Factor dalaiban, és a hangomban rejlő sötét tónus is valami teljesen újat jelentett a bandánál. A Lord Of The Flies, a Judgement Of Heaven, a Sign Of The Cross és a Look For The Truth ebben a tekintetben nagyon én vagyok, totálisan átérzem őket, és a hangom is alapvető részüket jelentette." Az említett borús vonal persze nem a semmiből jött: Harris ekkoriban vált el első feleségétől, Lorraine-től, akivel gyakorlatilag kamaszkoruk óta együtt voltak, így érthető a lemez sokszor nekikeseredett, megtört, vívódó világa. A legnagyobb kérdést ugyanakkor nem a zene jelentette, hiszen az Iron Maidennek ekkorra már régóta kialakult egy jellegzetes világa, ami igazából itt is olyan, amilyennek megszerettük: bizonyosan nem a The X Factor a legjobb lemezük a hangszeres alapokat tekintve sem, de nincs is vele komolyabb gond. Azzal ugyanakkor nem lehet vitatkozni, hogy az anyag sokkal nagyobbat ütne egy Blaze-nél technikailag jobb énekessel. Az már más kérdés, hogy a zenekar 1995-ben, Bruce utódjaként valószínűleg Doogie White-tal vagy Andre Matosszal sem nyerhetett volna – elég csak megnézni a Judas Priest és Tim „Ripper" Owens példáját nem sokkal későbbről –, de biztos vagyok benne, hogy ebben az esetben sokkal többen emlegetnék nosztalgiával ezeket a dalokat, mintsem „hát igen, volt ilyen is" legyintéssel.

Pedig az album amúgy kifejezetten óriási módon indul. A 11 perc fölé kúszó Sign Of The Cross a banda nagyeposzainak mintáját követi, és állja is velük a versenyt, még azzal együtt is, hogy egyébként nagyon nem tipikus nyitószám a maga lassú, komótos építkezésével és változatos eszköztárával, védjegyszerű Harris-féle dalszerkesztési megoldásaival. Igazság szerint csak azért érthető, miért ezzel indították az anyagot, mert kétségtelenül ez a The X Factor legjobb dala, Blaze azonban itt még nem mutat magából sokat. Hall az ember a templomi kórussal, leállós részekkel, kiváló szólókkal fűszerezett téma tetején egy Dickinsonénál mélyebb hangot, és azt várja, hogy majd kisül belőle valami extra – de nem. A szám ugyanakkor ezzel együtt is üt, Bruce-szal simán ott lehetett volna akármelyik anyagon akár előtte, akár az újabb összeborulás után. Blaze először a kissé Deep Purple-hatású nyitótémával rajtoló Lord Of The Fliesban mutatja ki a foga fehérjét igazán, de sajnos nem pozitív értelemben: itt érzi a hallgató először furcsának a hangját, a zenei alapokhoz képest egyszerűen bárdolatlannak, kifinomulatlannak hat. Amikor először hallottam, óhatatlanul is az jutott eszembe, mennyivel szebb, finomabb hajlításokat eszközölt volna ugyanitt Dickinson, és ez bizony baj egy efféle szituációban. Az óóó-ról pedig már inkább ne is beszéljünk inkább, azt nem kellett volna... Pedig maga a dal egyébként nem rossz, jellegzetes Janick Gers-féle Maiden, amelyben a Fear Of The Dark lemez egyes darabjainak vonalát vitték tovább, a szólók pedig ismét nagyszerűek. De összességében lehetne jobb is színesebb énektémákkal.

A gyors Man On The Edge-nél szintén Ritchie Blackmore szelleme lengi be a hangfalak környékét, itt egyértelműen a Rainbow munkássága – konkrétan a Difficult To Cure lemezes Spotlight Kid nóta – szolgáltatta a mintát a dalhoz. Viszont a tempót annyira jól kapták el, hogy az embert nem érdekli az illőnél komolyabb hasonlóság, és itt Blaze-zel sincs semmi gond, teljesen jól hozza a pattanásig feszített szöveget. Nem véletlenül lett ez az első klipdal, hiszen nemcsak az anyag legrövidebb, hanem egyértelműen legfogósabb darabja is. A Fortunes Of Warról már sajnos nem tudok dicsérő szavakat mondani, pedig a zenei alapok ebben is ott vannak a szeren: a bevezetés hangulata nem is kicsit a '92-es Afraid To Shoot Strangerst idézi, de később, a menetelősebb riffről a '80-as évek első fele is beugrik. Blaze viszont olyan iskolás melódiákat kanyarít az impozáns témákra, hogy az ember nem hisz a fülének, amikor pedig eljut az óóó-zásig, egyenesen kínos hallgatni a végeredményt. Komolyan nem volt jobb? Tényleg nem lehetett volna olyasvalakit leigazolni, akinek az esetleges hangterjedelem mellett fantáziája is van, és képes igazi refréndallamokat írni egysoros kántálások helyett? Ha már Steve mindenáron ragaszkodott az angolsághoz, Doogie White mellett ott kallódott ekkoriban a szigetországban mondjuk Andy Pike a Marshall Law-ból, vagy David Readman, akit a Pink Cream 69 épp akkortájt importált Németországba, amikor a Maiden leszerződtette Bayleyt. Esküszöm, hogy akármelyikük állt volna itt a háromból, sokkal nagyobbat ütne például ez a dal is...

A folytatás pedig sajnos végig hasonló. Kétségtelenül bőségesen akadnak az albumon kifejezetten óriási témák, riffek, ízesen kifejtős epikus témák. Igen, néhol túlhúzzák őket, és igen, néhol a múltból reciklált riffek, melódiák, hangulatok ütik fel a fejüket. Viszont sajnos az a végleges verdikt, hogy amelyik nótával gondok vannak, azok közül gyakorlatilag mindegyik Blaze-en bukik el. Vagy ha nem is bukik el, folyamatosan ott kísért az emberben, mennyivel nagyobbat ütne Dickinsonnal vagy akárki mással az említettek közül. Ez az olyan nótákra is áll, mint a Look For The Truth ismét nagyon jellegzetes gersiánusan maidenes megoldásokból építkező, ízes kelta hatásokkal is tarkított epikus rockja (Janick Harris mellett az anyag fő zenei agya volt, Dave Murray egyetlen dalban sem szerepel társszerzőként), az egyik legerősebb, igen hatásos riffet csatasorba állító, hangulatos The Aftermath, netán a zeneileg roppant pofás, ragadósan melodikus 2 A.M. A Judgement Of Heaven meg akár katartikus is lehetne, ha Blaze izgalmasabban nyomná, mert itt végre a refrén is megérinti az embert, de hát a hangjának egyszerűen alapvető hiányosságai vannak. Pedig egyébként hallhatóan nem vette félvállról a feladatot, tolt bele erőt, szenvedélyt, mindent – az adottságok viszont vagy megvannak, vagy nincsenek. Nem hibáztatom, amiért elvállalta a posztot, bizonyára mindenki így tett volna a helyében, de a bírálatok bizony jogosak voltak vele szemben.

Aztán persze akadnak dalok, amelyekbe még így sem nagyon tudok belekötni. A Sign Of The Cross és a Man On The Edge mellett én a csengő-bongó basszusintróból kibontakozó Blood On The World's Handset sorolom ebbe a körbe, amely ismét azt villantja fel, mennyire nagy lehetett volna ez a lemez, ha Steve kicsit rugalmasabb: a banda mércéjével mérve mindenképpen újszerű hangulatokba kaptak bele ebben a megint epikus, érdekes témafűzésekkel, le-lecsapó szólódíszítésekkel, szomorúan szép gitárhangokkal ékesített darabban, és talán maga Blaze is itt nyújtja a legjobb teljesítményt az albumon, itt tényleg azt érzed, hogy úgy jó a dolog, ahogy van, és nem hiányzik senki. Rejtély, miért nem voltak képesek kitaposni belőle ugyanezt a teljesítményt minden egyes dalban... A zeneileg megint nagyon erősen Janick keze nyomát felvillantó The Edge Of Darkness-szel sincsenek nagy gondok, a záró, 8 perc feletti The Unbeliever viszont sajnos megint nagy kapufa a végére, ebben ugyanis talán mindennél jobban hallatszik, hogy Bayleyre nagy volt a kabát. Pedig a '70-es évek progrockos ízeivel is játszó, izgalmas szerkezetű dal amúgy kifejezetten briliáns zeneileg, de itt már egyenesen azt kérdezi magától a hallgató az énekdallamok miatt, hogy miért kellett ezt az embert ilyen helyzetbe hozni, amikor hallhatóan az életéért küzd a mikrofon előtt, és ugyan vért izzad, de mégsem megy neki. Erre egyszerűen nincs mentség, pláne nem zárásként, hogy aztán meg is maradjon a rossz szájíz, miután lepörgött az egyvégtében amúgy is túlhúzottnak ható album...

Az Iron Maiden tagsága saját bevallása szerint számított rá, hogy nehéz dolguk lesz majd ezzel az albummal. 1995 őszén a rockszíntér mindenről szólt, csak éppen a tiszta heavy metalról nem: a grunge ekkorra már kifutott, és az egész mainstream világ a Green Day, illetve az Offspring nevét visszhangozta, az undergroundban pedig minden a brutálisabb vonalról szólt a Pantera és a Sepultura nyomdokain. A régi nagy nevek vagy küszködtek, vagy feloszlottak. A zenekar ilyen körülmények között egy etalon albummal és a világ legképzettebb énekesével is nehéz helyzetben találta volna magát – Blaze produkciója és a The X Factor pedig ehhez képest még a legfanatikusabb rajongói magot is olyan élesen osztotta meg, mint azelőtt semmi a Maiden hosszú története során. Harris: „Természetesen mindannyian tudtuk, hogy nehéz dolgunk lesz egy új énekessel, de Paul Di'Anno kilépése után is rengetegen mondták azt, hogy ez már nem is az igazi Iron Maiden, satöbbi, satöbbi... A mai napig jönnek oda hozzám olyanok, akik szerint a Paullal készített első két lemezünk volt az igazi. Most erre mit lehet mondani? Nem egy Bruce Dickinson-másolatot kerestünk, és Blaze-nek nemcsak a hangja, hanem a stílusa is teljesen más. Nem az a szirénás, operás torok, mint Bruce, jóval sötétebb és emocionálisabb a hangja, emellett pedig hosszú évek óta fanatikus Iron Maiden-rajongó."

Az album a metalsajtóban is kőkemény kritikákat kapott, hazai vizeken elég csak Lénárd Laci hammeres cikkét említenem, amely miatt még évek múlva is érkeztek a dühödt kifogások a laphoz. A legtöbb magazinban nemcsak Blaze előadásmódját és a hangzást bírálták, hanem azt is, hogy a banda még egy ilyen fordulóponton sem próbált meg legalább minimális mértékben alakítani, korszerűsíteni a régi, bevált paneleken. Harris: „Az ember nem tagadhatja le a stílusát. Én abszolút nem érzem úgy, hogy egy helyben topognánk. Persze mindig lesznek apró részletek, amik emlékeztetnek a korábbi anyagokra, de ennek az az egyedüli oka, hogy igen jellegzetes stílusunk van. Az énekhangot leszámítva nálunk nem történt változás. Ami a galoppozó basszusfutamaimat illeti, mit tagadjam, ez a természetes játékstílusom. Most csak azért változtassam meg, mert valami seggfej újságírónak nem tetszik? Egyébként is csak akkor szoktam így pengetni, ha az adott nóta tempója úgy kívánja meg, ez pedig egyáltalán nem jellemző az utóbbi albumokra. Eszünk ágában sincs minden lemezzel megváltoztatni a stílusunkat azért, mert néhányan ezt tartanák normálisnak. Minket sosem az motivált, hogy vállveregetést kapjunk a szakmától. A '80-as évek közepén nem lett belőlünk thrashcsapat, az évtized végén nem hódoltunk be a Los Angeles-i glam-divatnak, és ugyanígy 1995-ben sem kívánunk átváltozni alternatív zenekarrá, mert az Iron Maiden egy heavy metal-zenekar, és az is marad. Mi csakis Iron Maiden-zenét tudunk játszani, és annyit elmondhatok, hogy amíg Bruce Dickinson a banda tagja volt, ő sem mondogatta, hogy zsákutcába kerültünk. Ha valaki szerint már nem teszem olyan jól a dolgomat, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, nekem ezért biztosan nem lesznek álmatlan éjszakáim. Bruce úgy érezte, hogy el kell mennie, ezért elment. A kilépését követő első szólólemezét, a Balls To Picassót nem igazán értettem, de hát ez már legyen az én bajom."

Mindezek fényében igazából senki sem lepődhetett meg, hogy a The X Factor a korábbiakhoz képest komoly visszaeséssel kezdett a listákon, méghozzá minden jelentős piacon. Otthon, Nagy-Britanniában a listavezető Fear Of The Darkhoz képest a nyolcadik helyen nyitottak, és ugyan ennél addig csak a Killers ért el alacsonyabb helyezést odahaza az albumaik közül, a Top 10-ért még így is sok régi banda ölt volna. Az Egyesült Államokban viszont minden túlzás nélkül katasztrofálisnak bizonyultak az eredmények: a The X Factor mindössze hatezer példányban kelt el a nyitóhéten, ami a Billboard-lista 147. helyére bizonyult elegendőnek, miközben a banda még a '92-es anyaggal is a tizenkettedik pozícióban kezdett. A dolgok persze a turnén dőltek el, és ugyan a Maiden számára mindez igen nehéz időszaknak bizonyult, ezen a téren nem volt okuk szégyenkezni: az album megjelenésével párhuzamosan elstartolt The X Factour alapvetően kisebb helyeken futott le, mint a korábbi körök, de ezek rendszeresen megteltek a bandára. A súlypontok eltolódására ugyanakkor jellemző, hogy odahaza, Nagy-Britanniában mindössze kilenc bulit kötöttek le, és ezeket is párezres színháztermekben játszották. Ugyanez állt az Egyesült Államokra is, sőt, Magyarországon is a Petőfi Csarnokban játszottak 1995. október 20-án, a Moby Dick vendégeskedése mellett.

Ha hihetünk Blaze-nek, a csapat eközben nem nagyon bizonytalanodott el a mostoha fogadtatás miatt: „Nem volt emiatt semmiféle pánik. Mindenki úgy állt a kérdéshez, hogy akkor is azt tesszük, amit helyesnek látunk. A Maidennek eleve ilyen a hozzáállása – ennek köszönhető, hogy a karrierjük bizonyos szakaszaiban még a saját rajongóik is bírálták őket, viszont ezzel együtt is végig kitartottak mellettük. Az Iron Maident ugyanis pontosan azért szereted, mert csakis a saját fejük után mennek, az ösztöneik vezérlik őket. Lehet, hogy neked éppen nem jön be ez az adott pillanatban, de akkor is fontos, hogy kitartanak az elveik mellett. Szóval éppen emiatt nem éltük meg tragédiaként a helyzetet, simán csak mentünk előre a magunk feje után. És igazából angol nyelvterületen kaptuk a legkeményebb kritikákat, és Nagy-Britanniában, illetve az Egyesült Államokban lehetett leginkább érezni a visszaesést is. A világ többi részén minden kiválóan ment, Skandináviában például a zenekar addigi történetének leghatalmasabb koncertjeit adta a zenekar velem azon a turnén, beleértve ebbe a teljes Bruce-érát is. És miközben a brit sajtó azt szajkózta, hogy az Iron Maidennek vége, mi fél év leforgása alatt például kétszer jártunk például Spanyolországban, ahol még az úgynevezett B-városokban, tehát a kisebb helyszíneken is tízezer embernek játszottunk minden áldott este." Steve Harris: „Tíz éve folyamatosan azt kérdezgeti mindenki, hogy tényező-e még az Iron Maiden, amit nem is értek. Nyilván azok vagyunk, miért ne lennénk? Mindenki azt hajtogatja, hogy ma nyitottabb elmével hallgatnak az emberek zenét, mint azelőtt, hát akkor mi miért ne férnénk bele ebbe? Olyan, mintha állandóan védekeznék, és igazolnom kellene, hogy van létjogosultságunk... Tény, hogy a Maiden ma nem menő, mert más dolgok futnak, de hát mi egyedül '83-'84 környékén számítottunk valamennyire divatosnak, most meg már olyan régen itt vagyunk, hogy eleve nem lehet trendi, amit csinálunk. Csak röhögök, amikor a kezembe kerülnek bizonyos régi kritikáink az egészen korai időkből, hiszen mindegyikben leszaroztak bennünket. Vagyis nincs ebben az egészben semmi újdonság. Igazából akkor kell majd aggódnunk, ha jókat írnak a zenekarról..."

Más kérdés, hogy a zenekart a lemez után a koncertek miatt is komoly bírálat érte, Bayley ugyanis igencsak megszenvedett a Dickinson-éra témáival, és ezt egyszerűen nem lehetett elkenni azzal, hogy más típusú a torka. Ízlés kérdése, tetszik-e valakinek, amit az albumon hall tőle – az sajnos nem, hogy Blaze-nek egyszerűen nem volt meg a kellő hangterjedelme a klasszikus éra számainak jelentős részéhez. Mindezt pedig még azzal sem tudta megfelelően ellensúlyozni, hogy nagyszerű frontemberi kvalitásait egyébként a szkeptikusok is rendszeresen elismerték. Bayley egyébként abból a szempontból is mélyvízbe került a turnén, hogy a Maiden kétórás bulijaival szemben korábban maximum 60-70 perces fellépései voltak a Wolfsbane-nel, és az észak-amerikai turné néhány állomása végül el is maradt, mert a frontembernek egyszerűen kikészült a torka a fokozott igénybevételtől. Mint mondtam, egy dolog, ki mit gondol a The X Factor dalairól, de a hangterjedelem és utóbbiak fényében én bizony a mai napig nem értem, mire bazírozott Steve Harris, amikor tűzön-vízen át kitartott Blaze leigazolása mellett...

Az Iron Maiden végül összességében állva maradt a The X Factorral: az album eladásai nagyjából egy év alatt világviszonylatban átlépték az egymilliós példányszámot, és ugyan ennek csak a tizede ment el az Egyesült Államokban, mindez ebben az időszakban egyáltalán nem számított rossz eredménynek egy metalcsapattól. Legfeljebb ha a Maiden korábbi időszakához viszonyítunk, akkor tűnhet gyászosnak – és a tábor nagyobbik része bizony nem volt olyan jó fej, hogy ne tegye meg ezt. Főleg, hogy a zenekar 1996 végén Best Of The Beast címmel adott ki válogatást, amely ismét felerősítette azon hangokat, amelyek szerint Blaze rossz választás volt Dickinson után. A kollekció mindazonáltal hatalmas sikert aratott, jóval több ment el belőle, mint a sorlemezből, és nyugodtan mondhatjuk, hogy egy új korosztállyal ismertette meg a banda nevét. Harris: „A The Number Of The Beastet vagy a Powerslave-et annak idején természetesen jóval többen vásárolták meg, de '95-ben, az alternatív hullám csúcsán ez szerintem kiváló eredmény volt. A The X Factort sehol sem támogatták, egyáltalán nem volt egy divatos album, így aki megvette, az igazi és fanatikus Iron Maiden-rajongó, és egy egymilliós bázis azért nem semmi. Ez a csapat tulajdonképpen mindig kultikus volt, sőt, akár azt is mondhatnám, hogy mi vagyunk a világ egyik leghatalmasabb kultikus bandája. A '80-as években mindenhol a leghatalmasabb stadionokban koncerteztünk, de Amerikában például sosem nyomták a nótáinkat a legnagyobb kereskedelmi rádiókban és az MTV-n. Meggyőződésem, hogy egyetlen olyan rajongónk sincsen, aki azért vett Iron Maiden-lemezt, mert meglátott minket az MTV-n, és úgy döntött, hogy mivel ez most egy divatos album, neki is kell, mi ugyanis soha nem voltunk divatos zenekar, még az anyagilag legsikeresebb korszakunkban sem, amit a Somewhere In Time és a Seventh Son Of A Seventh Son lemezek fémjeleztek. A srácok a haverjaiktól hallanak a zenekarról, olvasnak rólunk a rocklapokban, vagy eljönnek valamelyik koncertünkre. Szájhagyomány útján terjed a hírünk, és én ezt nagyon jónak tartom."

A Maiden ezután még egy lemezt készített Blaze-zel, az 1998 tavaszán kiadott Virtual XI-t, amely ugyan valamivel jobban szólt, mint a The X Factor, de ugyanazokkal a betegségekkel küzdött, mint elődje. És ugyan Steve még ennek kapcsán is konokul kiállt Blaze mellett, a Bayley-éra aztán gyakorlatilag egy perc alatt nullázódott le, amikor 1999 elején bejelentették Bruce Dickinson és Adrian Smith visszatérését. Blaze: „Totális sokkot jelentett számomra a dolog, hiszen már egy csomó ötletem volt a harmadik közös albumhoz is, és a magam balga módján azt hittem, ez az anyag jelenti majd a fordulópontot. Azt gondoltam, itt majd megértik a rajongók, miért van itt Blaze, mert ez tényleg nagyon jó... De aztán nem kaptam meg az esélyt erre. 1998 decemberében befejeztük a turnét Brazíliában, és 1999 januárjában kirúgtak. Ami miatt először nagyon mérges voltam, de ez idővel elmúlt. Az Iron Maidennek mindenképpen folytatódnia kellett: a világ jobb hely, hogy létezik az Iron Maiden, és a zeneipar is kellemesebb hely így. Az más kérdés, hogy szerettem volna, ha én is részese maradhatok ennek, de nem vagyok haragtartó. Azok a sárcok az egész felnőtt életükben azért dolgoztak, hogy működjön a zenekar, rengeteg áldozatot hoztak a Maidenért, és eközben néha nehéz döntéseket kell meghozni. Úgy érezték, vissza kell hozniuk Bruce-t, és visszahozták, amit el kellett fogadnom. De sokkolt a dolog, és rengeteg időbe telt, mire magamhoz tértem utána."

Ugyan az első turnékon a banda még Bruce-szal is játszott pár dalt a Blaze-érából, ezek később kiestek a programból, és tulajdonképpen mondhatjuk, hogy a zenekar manapság úgy tesz, mintha ezek az anyagok meg sem születtek volna. Még annak ellenére is, hogy Steve a mai napig egyik kedvenc Maiden-anyagaként emlegeti a The X Factort, sőt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az az epikus, progos megközelítés, amely a mai napig jellemzi a Maident – és bizonyos szempontból a friss The Book Of Soulson csúcsosodott ki –, voltaképpen itt, 1995-ben szökkent szárba. Blaze leigazolása persze ettől még szarvashiba volt, mert lehet akármilyen rokonszenves arc és kiváló frontember (mert bizony az!), egyszerűen nem elég jó énekes a Maidenbe. De mint mondtam, itt Bruce után alighanem más sem tudott volna nyerni, tehát nem akarom mindenáron csak őrá kenni a fiaskót. Blaze: „Rengetegen azonnal elutasítottak, és már pusztán amiatt gyűlöltek, hogy egyáltalán bekerültem a zenekarba. Engem okoltak azért, mert Bruce elment... Ez amolyan klasszikus barátnő-probléma: amikor azt az ismerőst okolod a csajod lelépéséért, akivel később összeállt. Egy csomóan meg sem akarták hallgatni, mit csinálok, mert azonnal eldöntötték, hogy nekik ez nem kell. De az akkor és ott eleve egy nagyon más korszak volt a Maiden számára, mint a korábbiak. Változott a zeneipar, bejött az internet, és eközben egy csomó old school fanatikus nem akarta, hogy a kedvenc csapatában Blaze Bayley énekeljen. Úgy gondolom, ma már sokkal nyitottabban áll a közönség azokhoz a lemezekhez."

Mint az eddigiekből kitalálhattad, távolról sem vagyok megveszekedett híve a The X Factornak, de kétségtelenül vannak értékei. Pár dalt – Sign Of The Cross, Blood On The World's Hands, The Clansman – igazából ma is szívesen hallgatnék a koncerteken Dickinsonnal a Blaze-érából.